19 fejezet - Esküvő ( 2-2)

- Gyerekek – szólt izgatottan Florete – tíz perc és kezdődik!

Le sem tagadhatta volna mennyire, izgul. Boldogan mosolyogva szaladgált, és most látszott meg, hogy valójában, milyen fiatal is ő. Lila ruhája a térdéig ért, és a hozzá illő lila kis körömcipőben nagyon csinos volt. A haja neki is ki volt vasalva, és egy lila virág volt a füle mögé tűzve. Meleg, arany tekintete, most is mindent elárult… szeretet, törődés, izgalmat.

Én éppen Bethtel beszélgettem. Továbbra is az ablakon bámult ki, finoman szemerkélt az eső, és sejtettem, hogy nem éppen az időt kémleli, hanem valami egészen mást. A szörnyű gondolatnak a neve már egész életemet, egy rettegett mumusként kísérte végig… KLÁN.

- Beth, szerintem ma ne foglalkozz velük – fogtam meg vékonyka kis karját. Beth okkersárga szeme rám villant, és hosszan belemélyedt az enyémbe. Tudtam, hogy mit csinál, de hagytam, hogy nézze, mi játszódik le a lelkembe. Az ő képessége fogott egyedül rajtam, és Victor is el tudta mondani, hogy mit érzek, ha nagyon erősen koncentrált.
- Igazat mondasz – sóhajtott, és megfordult a kék és lila közötti átmeneti ruhájában – Menjünk.
- Show Time! – mondtam, majd elindultam, de Beth mondatára összerezzentem.
- Neked tulajdonképpen ez a főpróbád!
- HOGY MIM? – kerekedtek ki a szemeim, ahogy hátra fordultam, és kis híján a elejtettem a csokromat is.
- Tudod – mosolygott ártatlanul, majd dúdolni kezdte az esküvői dalt.

Az, hogy megijedtem, az igen gyenge kifejezés arra, ami akkor és ott lejátszódott bennem. Oké… eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Wrath és Én lennénk ott, de határozottan ijesztő gondolatnak bizonyult. Szépen lejátszódott az agyamban az esemény. Lépkedünk a templom kapuja felé, apa vezet engem, és ahogy kinyílik a szép régi faajtó, és én meglátom a násznépet halom az első dobbanást.
Tam!

Aztán tovább siklik a szemem a virágokkal teleszórt vörös szőnyegen.
Tam!

Majd megpillantom a boldog és várakozásteljes Wrathot, ahogy mosolyogva várja a mennyasszonyát az oltárhoz és ekkor…
Tam, tam,tamtamatamatam!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Itt jön az a rész, mikor elengedem apu karját, megfordulok, és mint az őrült sprintelni kezdek. Sose jutok el az oltárig…
Az nem nekem való hely… Igazából, nem tudtam elképzelni, hogy megfogom Wrath kezét és kinyögöm, hogy igen. Lehet, hogy elkezdenék poénkodni, és az már milyen? Vagy ami rosszabb, kidobnám a taccsot, mert este berúgnék, hogy ne legyen erőm menekülni?...

Kevés pozitív gondolat kötött az esküvőhöz. A szabadság sokkal klasszabb volt. De amúgy már volt valami, ami mégis csak az esküvő mellett szólt. Nem sokkal Arnold halála után, nem jött meg időben…
De ahelyett, hogy kétségbe estem volna, mosolyogva sétálgattam, a szobámban, és időről időre, a pocakomra tévedt a kezem. Abban az időben Wrath újra ritkábban aludt velem, így este nyugodtan beszélgethettem a hasammal, elmondtam a picikémnek, hogy mennyire szeretem az apukáját, és hogy őt is nagyon fogom szeretni. Meséltem neki a zenéről, sőt megígértem neki, hogy fogok gitározni is csak neki, ha már nem játszik bújócskát a hasamban. Aztán közvetlenül az nap reggel meg is jött. Végig sírtam az egész napot, Wrath nem értette, hogy mi a bajom, és nagyon próbált felvidítani, elvitt a kedvenc könyvesboltomba, beültünk egy moziba, elvitt vacsorázni sőt, még vett nekem plüss állatot is, de az én kedvem sehogy se lett jobb…

Este megpróbált máshogy elbűvölni… Az volt az első alkalom, hogy visszautasítottam őt. Mikor megtudta, hogy megbetegedtem, szó szerint megkönnyebbült, és szinte hallottam, ahogy azt mondogatja magának, hogy: Nem rám haragszik…

Na igen.

- Hé Nenay! – csettintett az orrom előtt Beth – Indulhatunk?
- Aha – bólintottam kábán – és elindultam a Beth mellett. Amint találkoztunk a fiúkkal is, akik szépen sorban álltak és Florete is átvette Maryon ügybuzgó szerepét, elgondolkodtam Beth szavain… FŐPRÓBA… nos Wrath itt állt mellettem. Ez oké ez tetszik, ezt el tudom fogadni. Apuék itt voltak ezt is el tudom fogadni… De valami még sem volt oké… De vajon mi?
Ahogy megindult a zene, és a sok ember felállt mi is elindultunk a kidíszített úton egymás után, sorban, hirtelen rájöttem! Az út nem volt jó. Igazából ez furcsa megfogalmazás… Nincs túl sok értelme, de az út amit meg kell járni, miközben vívódsz… nos ezt jelképezte a szőnyeg. Amíg csak úgy vagy, és fogod, valaki kezét meg csókolóztok és még mást is csináltok… az jó sőt…
Vagy ha vártlanul jön egy babácska az is jó sőt…
De… de ha csak magadra számíthatsz, ha nem tiszta döntés az út a lépcsőtől az oltárig bizony igen csak hosszúnak tűnik.

- Figyelj az ütemre – súgta a fülembe édesen és komolyan.
- Wrath – súgtam vissza.
- Igen? – kérdezte.
- Izé, a múltkor azt hittem, hogy terhes vagyok tőled – vicces… ki mástól lettem volna terhes?
Wrath arca egy pillanat alatt alakult át. Először boldog mosoly suhant át az arcán, ajka felvette jellegzetes félmosoly alakját, majd a szeme meg komolyodott arca kemény lett. A végén pedig izmai elernyedtek, és finoman puhatolódzó kérdéseket tett fel.

- Örültél neki? – kérdezte, de ekkor elindult az a bizonyos ütem, amire lépkednünk kellett. Miközben műmosollyal fordultunk jobbra és balra, fogaim között sziszegtem.
- Igen – feleltem, majd elszakadtunk, mert az oltár két oldalára kellett állnunk, Cloeen és Jack mögé. Megszólalt egy egészen más zene mit amire számítottam. Egy szerelmes rock szám volt… a szívem nagyot dobbant, és olyan szélesen elmosolyodtam, hogy szinte hallottam, ahogy az arccsontom tiltakozik ez ellen.

- Lou ragaszkodott hozzá –suttogta Maryon a fülembe, én hátra súgtam neki, miközben Wrath szemeibe néztem, amelyekben szintén vidámság csillogott.

- Jól tette!

- Wolfok – rázta meg a fejét rosszallóan Maryon.

S ez mintha a végszó lett volna, Lou ott állt és csodálatosan festett. Sötét öltönyben, fehér ingben, élére vasalt nadrággal, nem is emlékeztetett az én laza basboll sapkás bátyámra. Zöld szeme mely csak a Wolf vámpírok sajátja elégedetten csillogott a boldogságtól, és az őszinte mosoly ült két piros ajkán, mintha az egész életünk csupa fény és derű lenne.

Lujza, akit annak idején ki nem állhattam, most már egy kedves barátom volt. Kiállt mellettem, és segített mikor bajban voltam, nagy híve lettem tehát ennek a frigynek, mert tudtam, hogy Lou zsák megtalálta Lujza foltját.

Lujza is felbukkant ennek a belsőmonológomnak a végére, és könnyed, friss léptekkel indult el előre, Lou felé, miközben Reid igazi örömapaként vonult mellette. Lujza ruhája, elképesztő volt. Felül rásimult mellére, és karjára, a finom selyem anyag, a hasánál, sejtelmesen szűkült, majd végül csípőjén hatalmas rakott szoknyává alakult át, ami emlékezetett engem az igazán giccses latin-amerikai szappanoperákra jellemző esküvői ruhákra. Gyémántokkal, nonfiguratív motívum kúszott fel a jobb lábától a bal melléig és pont a szívén fejeződött be a motívum. Maryon elégedetten csettintett mögöttem a nyelvével, és összemosolygott a meghatott Floreteével, aki az első sorban ült.

Lujza haja most már a válláig ért, és Maryon rajta is megcsillogtatta hajművészeti képességeit.

Kevés ember jelent csak meg de ők mind elolvadtak Lujza szépségétől. A sorok között felismertem pár vámpírt, akik múltkor jelen voltak a temetésnél is, de nem tettem megjegyzést arra, hogy ők miért vannak itt. Megszoktam már, hogy a Dark világ szerves része az enyémnek, de ugyanakkor mégsem én uralkodom felettük.

Mr. Ford bá is ott ült az egyik leghátsó sorban. Annak idején ő mentett meg engem, mikor Tybalt először kapott el engem. Elegáns krémszínű öltöny, fekete ing, krémszínű nadrág, és nyakkendő… Rá mosolyogtam, ő visszamosolygott rám. Rupert, Silver mellett ült, és láttam, hogy őket is elbűvölte ez az egész, de Rupert, mos megfontolt volt, nem az én régi haverom. Mondjuk sokat is változott első találkozásunk óta. Már túl voltunk azon, hogy majdnem fejbelőtt, aztán megmentette az életemet, majd lepisilt, miközben, majdnem megerőszakolt, farkasként.

Valóban furcsa barátság volt a miénk, de ezek után sem tudtam, úgy nézni Rupertre, mint ellenségemre, a barátom volt, és bár alakváltó sosem tagadtam meg volna tőle, semmilyen kívánságát sem. Tudtam, számíthatok rá, és a többi alakváltóra is, az esküvő napján. J most is éppen valahol a ház fölött kering sasként. Y és Erin a közeli erdőkben őrködnek, és közvetlenül a mi házunk előtt van S, hogy ha bármi veszélyt érez, azonnal jelezzen a többieknek.

A szertartásra most nagyon odafigyeltem. Minden szavát ittam a papnak, és belül remegtem, az izgalomtól, olyan élesen, és tisztán láttam a közös jövőnket Wrathtal, hogy szinte már nem is voltam gondolatban a Dark villa nappalijában.

Újra a templomban voltunk. Wrath mellett álltam, arcomon boldog mosoly, és csak mondta azokat a SZENT szavakat, melyek kettőnket összefontak, mint valami erős kötél, melyet többé senki sem bonthat szálaira szét.

Az elhatározásom erős volt, megszilárdította szívemet, és minden kétséget eloszlatott gondolatimban. Szerelmesen néztem előre, bele a vak világba, és tovább csüngtem Lou és Lujza szavain.

Mikor elhangzott a két „igen”, olyan erősen csengtek, olyan szilárdan, hogy olyan megrendíthetetlennek tűntek, mint két szikla, melyet emberi erő nem is tudna eltolni egymás mellől. Valóban ilyen szoros lenne szívük között a kapocs? Megrendíthetetlen, eltántoríthatatlan? Jóban, rosszban? Csak ugyan ennyi lenne? Semmi félelem, riadalom, hogy mi lesz később?

Ahogy ott néztem őket, a kérdések elfoszlottak, ahogy Lou szerelmesen, és gyengéden megcsókolta Lujzát, hosszan, gyengéden, nem azzal a hévvel, mint annak idején, október környékén, mikor ők összejöttek. Nézzük csak… október, november, december, január, február, március, április, és itt a május. Nyolc hónap után itt álltak az örökké valóság kapujában, hogy örökké együtt legyenek. Minden szörnyűség ellenére…

Halkan csak, hogy én halljam, Maryon a fülembe súgta.
- Nos, látok valamit – mondta boldog hangom.
- És mit? – kérdeztem vissza.
- Téged, még midig nem, de Wrathot, ahogy boldogan vár rád, azt már igen. És azt hiszem ő lát téged, a látomásomban… Ti összetartoztok – mondta.
- Azt hiszem igazad, van – indultunk el, mi is a pár után, ki az udvarra, ahol vár minket a lakodalom maga.
- Nekem mindig igazam van – mondta büszkén, mikor látta, hogy Wraht közelít felém.

Az első táncuk nagyon szép volt, Wrath volt a második, aki lekérte húgát a bátyámtól, bár tudtam, hogy ezután az én édesapám fog következni, mégis nagyban forogtam apukámmal a táncparketten. Majd Lou engem is felkért, mikor apa csatlakozott Lujzához, az új Wolf! Milyen furcsa, most már nem Lujza Dark lesz, hanem Lujza Dark Wolf, vagy Lujza Wolf.

Mikor már újra Wrathtal voltam, finoman összesimulva táncoltunk, hallgattam, ahogy lassan veszi a levegőt, és élveztem, hogy a karja olyan erősen tartott, hogy nyugodtan lazultam el az ölelésében.

- Szóval… azt hitted, hogy lesz babánk? – súgta a hajamba.
- Igen azt hittem – bólintottam.
- Jobban kell vigyáznom rád, kicsikém – mondta, majd megpuszilta a homlokomat, majd lehajolt egy csókért.
Mikor ajkunk összeforrt, és erős kezei egy leheletnyit megemeltek, hogy még jobban hozzá tudjak bújni, halk sóhaj szakadt fel a torkomból.

- Szeretlek – motyogtam ajkai közé, miközben a hajába túrtam.
- Én is szeretlek – súgta, és még szenvedélyesebben csókolóztunk. Édes illata, és erős testének biztonsága sokkal fontosabb, mint bármilyen más szabadság, mint amire annyira vágyakoztam. Nélküle az egész, olyan volt, mint a rántott sajt tartármártás nélkül, vagy mint a Trója című film a faló nélkül, vagy a I Love Rock and Roll című szám Joan Jett nélkül.

Mikor hosszú csókunk megszakadt rám mosolygott, a szívem majd megszakadt, olyan hevesen dobogott a mellkasomban, és dalolt Wrathnak. Dalolt neki, hogy érezze, milyen fontos ő nekem.

- Fiút vagy kislányt szerettél volna? – kérdeztem kíváncsian.
- Hm… Teljesen mindegy – mondta tovább mosolyogva.
- Én kisfiút szeretnék – mondtam, majd lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa, ahogy elpirulok – aki olyan, mint te… csak talán, valamivel jobb a zenei ízlése.

Wrath halkan felnevetett, és finoman magához húzott újra.

- Mi bajod van az én zenei ízlésemmel? – kérdezte.
- Ha egy kicsit is szeretsz, akkor ezt nem kérdezed meg még egyszer – mondtam pirulva.
- És ha imádatom, minden tárgya te vagy, akkor sem könyörülsz meg rajtam? – kérdezte simulékony, hízelgő ám őszinte hangon.
- Mit szeretnél? – emeltem fel a fejemet, és felnéztem félig csukott szempillám alól.
- Sok mindent – jegyezte meg, szinte morogva.
- Egy csók? – ágaskodtam fel.
- Talán kettő – lehelte a számba.

Újabb szerelmes csók következett, hosszú, forró, lágy. A jegygyűrű úgy csillogott az ujjamon, mintha ragyogó szerelmünk, testünkön kívüli bizonyítéka lenne. Az is volt…


Nem sokkal ez után, szembe találtam magam egy újabb rejtéllyel. Pár új vámpírt pillantottam meg.

- Damon – biccentett Wrath, amikor a temetésről már jól ismert férfi rám mosolygott, egy szexi féloldalas mosollyal.

Fekete öltöny és kék csokornyakkendő volt rajta. Fekete haját a szél borzoltta, és oldalán ott volt, a szőke csaj.
- Lelia – szólat meg aztán újra Wrath. Ez volt a nyomulós csaj – Ő itt a menyasszonyom, Nenay – mondta Wrath és nem, tudtam nem észrevenni a célzást, ami mind a két vámpírnak szólt.
- És le szabad kérni, vagy egyből átharapod a torkomat? – kérdezte mosolyogva Damon.
- Addig én táncolok veled – ajálkozott vele a csaj. A nőt már most utáltam.

Damonnal táncolni nem, hogy nem rossz, hanem fergeteges. A srác valóban rettenetesen vicces. És egyértelműen akart valamit tőlem. Sok – sok dolgot, de valahogy nem zavart, ahhoz túlságosan lekötött, hogy a beszólásokban fölülmúljam.

A lagzi után, és a csokor elhajítás, amit Silver kapott el, hajnali egy tájékán, már éppen Wrathoz bújva kapcsolgattam a tv-ét. Finom, erős kezei, meztelen karomat simogatták, érintése csiklandozott, mint minden alaklom után, most is hosszan simogatott, mintha így köszönné meg nekem, hogy szeretkeztem vele. Bár nem voltam az a tipikus bújós lány, Wrath keze alatt, gyakran éreztem magamat, bújós kiscicának, és már csak a dorombolás hiányzott.
Ajakaink rövid szemezés után újra egyesültek, és megpecsételték testi szerelmünket.

- Mit keresel? – suttogta a fülemben, miközben össze-vissza kapcsolgattam.
- Nem tudom – vallottam be, Wrath hosszú karja, enyémre simult, és ujjai kivették tenyeremből a kapcsolót, és lekapcsolták a tévét.

- Kérdezni szeretnék valamit – kezdete.

- És mit szeretnél? – simította, végig a mellkasán.

- Amikor a babánkról beszéltél… akkor…

- Akkor? – kérdeztem. Babánk… olyan szépen hangzott…

- Hajlandó lettél volna, elfogadni engem a tiédnek… Mármint – ráncolta össze homlokát – feleségül jöttél volna hozzám? Hagytad volna, hogy rajongva, körül zsongjalak, hogy…

Ujjamat, ajkára tettem, és hevesen csillogó aranyszemébe néztem.

- Wrath, ma sokat gondolkoztam rólunk – mutattam rá, majd magamra – Arra jutottam, hogy veled kell lennem, és ez nem változik meg sose! – mondtam, majd figyeltem, ahogy megcsókolja az ujjamat, a karomat, nyakamat, majd végül ajakamat, és hosszan csókolóztunk. Keze birtokló volt, szája mohó, teste követelődző.

- Ha bármit is szeretnél, csak szólj – súgta nyakamba.

- Téged… téged szeretnélek – motyogtam, és megkeresetem ajkát.

- Én a tiéd vagyok – mosolygott. - már akkor is a tiéd voltam, mikor az erdőben voltunk.

- „Szóval bemersz jönni az erdőbe?” – idéztem őt gúnyosan.

- „Hiszek neked, és szeretlek. De még mennyire édes kis bolond” – ismételte el azokat a szavakat, melyeket akkor mondott mielőtt összejöttünk volna.

- Ez a bolond jelző, eléggé rányomta a kapcsolatunkra a bélyegét – öltöttem rá nyelvet. Ajkán halvány mosoly jelent meg, majd fehér fogait kivillantva játékosan rám morgott.

- Hú de félek – gúnyoltam ki, lehajoltam az ágy mellé lehajított könnyű kis felsőmhöz, hogy valamiképpen mégse pucéran aludjak Wrath mellett, de a művelet közben megzavart kedvesem, aki elkapta mindkét karomat, és a fejem felé szegezve őket lenyomott a narancssárgás párnák közé.

- Alábecsülsz engem – gyúlt játékos fény a szemében, és megcsókolta ajkaimat.

- Sose tennék ilyet, Hilda után – jegyeztem meg szúrósan.

Szélesen mosolygott, majd belecsókolt a nyakamba, és visszagördült az oldalára.
- Az jó móka volt…

- NEKED – böktem meg izmos mellkasát.

- Igen, én valóban jól szórakoztam – mosolygott, majd halkan kuncogva átölelt és a fülembe súgta – még sose láttalak, ennyire kétségbeesetnek.

- Szeretlek – mondtam, majd behunytam a szememet. Fél kezével szorosan átölelt, és megcsókolta a tarkómat.

- Amúgy, mit szólsz Damonékhoz? – suttogta, és éreztem, hogy kényelmetlenül fészkelődni kezd.

- Mit szólnék? A srác nagy arc, a csaj viszont egy kis kurva… Láttad, hogy hogyan nézett rád?! És hogy simogatta a karodat, meg a mellkasodat – fordultam felé, és birtoklóan végig simítottam a karján. Rám vigyorgott a sötétben, hófehér fogai megvillantak a sötétben, és egy pillanatra, az ajkamra nyomta a sajátját.

- Te nem hallottad Damon gondolatait, ami semmiből, másból nem állt, csak azon, hogy vajon, milyen bugyi volt a szoknyád alatt… - mondta haragosan.

- Hát – incselkedtem vele – Te megmondhatod neki, te úgy is eléggé… közelről láttad – vigyorogtam rá.

- Nos… valóban… volt… szerencsém… hozzá – minden egyes szó után egy csókot kaptam. Majd egy hosszabb csókolózás következett, és végül megint elragadott minket a vágy.