12 fejezet - Az erkély jelenet

Az által, hogy pillanatnyilag békére leletem, nem jelentette azt számomra, hogy ezzel köztem és Wrath között minden dolog el van intézve. Voltak közöttünk szakadékok, igazi mély üregek, amelyet az egymás iránt éreztet szerelem sem töltött be… De enyhítette a távolságot az ő és az én világom között. Ha nem is végérvényesen…

- Szeretnél egy forró fürdőt? – kérdezte, és fel le simogatta a gerincem vonalát. Nézte a kezét ahogy mozogott a pólómon. Elgondolkoztam, valóban szerettem volna kinyújtani fáradt, elgémberedett végtagjaimat. Aztán szemem rásiklott az ajkára.
- És te… mit csinálsz addig? – kérdeztem, és hosszan elnyújtottam a szavakat.
- Megleszek… - mosolygott hamiskásan. A szeme olyan elképesztően szép… Szinte imádattal nézhettem őket… Pedig anno, mindennél jobban rettegtem tőlük. De az egy örökkévalósággal ezelőtt volt…


A hold megvilágította az arcát, szívem nagyot dobbant. Mint mindig, amikor nem méltattam eléggé édes szépségét.

- Mit nézel? – kérdezte suttogva. Én pedig jólesően borzongtam meg, halva rekedtes hangját.
- Téged – mondtam és ujjaimmal végigszántottam a haját. A selymes bronzos tincsekkel játszadozó ujjaimra függesztettem a tekintetemet. Az ő szeme ahol csak rám pillantott folyékony tűzként melengette bőrömet.
- Hhhhhhhhhhhhhhh – sóhajtott fel. Karjai megállapodtak a derekamon, és édes teherként nehezedtek rá.
- Mi az? – simogattam továbbra is a haját. Elképesztően lágy volt, legszívesebben az arcomat is belerejtettem volna ebbe a bársonyos tapintású csodába.
- Olyan hosszú ideje vágyom rád… Az…, hogy megkaptalak… több mint bármi…amire valaha is számítottam – mondta majd az arcomat érintette meg az ujjaival. Ritkán… de amikor beszélt arról, hogy milyen régóta vágyik már rám, hallottam a hangjában az ős öreg fájdalmat, és elképzelni sem tudtam, hogy miket állhatott ki, amíg nem jöttem én. Vajon ilyennek képzelt el engem? Vagy valaki teljesen másnak?
- Én a tiéd vagyok – simítottam arcomat a tenyerébe – csak a tiéd… senki másé.

Tudnia kellett, engem megnyugtatott, hogy ő majd mindig itt lesz nekem. Szerettem volna, ha ez a játékos bújás mosolyt csal… de őszintét az arcára, amely beragyogja nekem az életemet.

Elmosolyodott (hurrá) és egy futó csókot lehelt az ajkamra. Édes volt, finom, gyengéd, és ajkának babapuhaság csak még élvezetesebbé tette számomra ajkaink pillanatnyi játékát. Fájdalmasan összeszorította a száját, majd gúnyos mosoly jelent meg ajkain.
- Akkor hajlandó vagy a kedvemért miniszoknyát felhúzni? – kérdezte. Nyögtem egyet, és a fejemet lehajtottam a mellkasába. Elakarta venni a dolog élét. Mi ketten sokáig ritkán tudunk komolyan beszélni… Minket életet a másik mosolya, nevetése, vagy morcos kis mosoly, mely ajkaink szegletébe bújkált… Izmos mellkasához való bújáshoz pedig minden ürügyet kihasználtam. Imádtam rajta feküdni, és hozzábújni… A sok hely közül ahol életemben jártam, ez a hely volt a legjobb itt vele…
- Ellenszolgáltatás fejében… de akkor is max tízperc – egyeztem bele a bohóckodásba.
- Nocsak? – suttogta a hajamba. Éreztem, hogy mélyeket sóhajt. Imádta az illatomat, azt mondta olyan vagyok, mint valami gusztusos sütemény, amiből még azért nem lehet enni, mert még túl forró, de az illata már most megőrjíti azt aki sütötte.
- Miattad… De tényleg… És csak neked – böktem meg a mellkasát, de fejemet nem vettem el onnan. Ahhoz túlságosan szerettem kemény mellkasát…
- Nagylelkűséged határtalan kicsim- mondta majd végig simított az oldalamon. Finoman pergette rajtam ujjait, ezzel borzolva az idegeimet… Kiválóan tudta, hogy hol vagyok igazán csiklandós. Finoman hozzá dörzsöltem az arcomat a mellizmához.
- Ugye? Ezért minimum megérdemelném, hogy a vőlegényem kényeztessen – adtam puszit a mellkasára, majd félénken ránéztem. Arca lágy volt, és legszívesebben megkértem volna, hogy, most hagyjuk a komolytalanságokat és beszélgessünk, de váratlan kérdése megállított.
- Mond csak… Neked mi volt az első gondolatod amikor megláttál engem? - kérdezte. Megdöbbentem… Nos…Hm. Akkor csupa rossz és sötét gondolatom volt a vámpírokról, magunkról sem tudtam, hogy azok vagyunk, tehát világképem nem volt reális… Most sem az, mert túlságosan is belehabarodtam ebbe a férfibe… Itt alattam.
- Féltem tőled – mondtam, és figyeltem, hogy milyen hatást keltenek szavaim. Megrezdült… Fájdalom suhant át a tekintetén. De úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és vidáman folytattam - De jóképűnek tartottalak, és hamarosan…már nagyon is vonzódtam hozzád – vallottam be. Hosszan hallgatott és elnézett felettem a mennyezetre. A szoba hibátlan stílusú volt. Tökéletesen tükrözte az ízlését. Finom, egyszerű, elegáns bútorok, tisztaság és precízség jellemezte. Az ágy amin feküdtünk, egy nagy, fehér franciaágy volt. Az ágy teteje kovácsoltvasból volt. Különböző szép virágokat ábrázolt.


- Talán akkor vélekedtél jól rólam, amikor féltél, és nem akartál engem. Talán akkor döntöttél helyesen, amikor annak idején ellöktél magadtól – mondta, majd gyengéden lefejtett magáról, és egy pillanat alatt az erkélyen volt. Megijedtem, hogy megbántottam, vagy valami ilyesmi. Legszívesebben jól fenéken billentettem volna magamat, hogy így elszúrtam a pillanat varázsát.

- Wrtah! - másztam át az ágyon, és kisétáltam az erkélyre. Csodálatos kilátás nyílt a tájra, és a hold megvilágításában az egész ezüstös fényben fürdött. De Ő… ezeknél is szebb volt. Ott állt az erkély korlátjánál háttal nekem, felfelé nézett. Talán a holdat pásztázza? Mely körül oly lassan gyűlnek az eső felhők. Féltem megérinteni. Benedvesítettem az alsó ajkamat, és megszilárdítottam a lelkemet és megérintettem széles, izmos vállát. Nem mozdult, de hatalmas mennyiségű levegőt fújt ki a tüdejéből.

- Én… - nem tudtam mit mondani.

- Üldöznek… a Klán itt van a nyakunkon, és én magam is, egy szörnyeteg vagyok, valaki aki nem tudnom, hogy biztosan boldoggá tenne-e téged. Én nem vagyok olyan jó, vagy tökéletes, mint ahogy te azt hajlamos vagy hinni, én a szörnyeteg vagyok, és te pedig a szépség… - lenézett, nem tudom mit láthat, de megérintett a félelme.

- Hol volt hol nem volt, a vén idő mesél… Édes-búsan szól, hogy még változol, s néha tévedsz még - elmosolyodtam.

- Mi? – kérdezte, és felém fordult.

Hirtelen ránéztem, majd felnevettem, valahogy szívből jövően. Először éreztem, hogy ez a nevetés, már nem egy ijedt gyereké.
- Ez egy mesének a zenéje… - mondtam, majd ránéztem. Összevonta a szemöldökét, és halkan folytatta a dalt. Dúdolta, és közelebb húzott magához, majd a dal ritmusára táncolni kezdett velem. Hagytam, hogy vezessen, azon kevés pillanatban amikor, nem voltam éppen saját magam által alakított hős, aki mindig kemény, feltűnt, hogy szeretem, ha mások vezettek az élet rögös, és veszélyes útján.

Wrtah határozottan alkalmas volt rá, hogy míg csak élek vezessen ezen az életnek nevezett úton.

- Megcsókolhatlak? – kérdezte. Hangja halk volt de annál több érzelem tükröződött benne.
- Persze, de előbb - tettem a mellkasára a kezemet – elmondom, hogy te mekkora egy hülye vagy.
- Tessék? – döbbent meg.
- Egy hatalmas nagy marha vagy, egy idióta állat, ha azt hiszed, hogy te nem vagy tökéletes. Te tökéletes vagy NEKEM. Hogy tudsz elviselni nap, mint nap? Hogy tudsz mindig kedves lenni, amikor piszkállak? Vagy amikor nem rakok rendet magam után? Vagy amikor bunkózok, vagy zenélek a fiúkkal? Mindent elviselsz… pedig nem kellene… De te mindig figyelmes vagy… Soha nem cikizel a dolgaim miatt, és mindig megnézed velem a Gyűrűk urát.

Kérdőn nézettem rá. Kíváncsi voltam, hogy felfogta-e végre.

Megfogta a kezemet a mellkasán majd gyengéden az oldalam mellé tette magához rántotta a csípőmet, és megcsókolt. Ott kint a tornácon, miközben eleredt az eső. És csak csókolóztunk ott kint, miközben a villámok is cikáztak a ház körül. Néha nem kell válaszolni a kérdésre a tettben van a válasz.

Talán csak később értékelem majd ezt a pillanatot. És mintha csak Maryon képességét kaptam volna kölcsön. A jövő tisztázatlan és sötét volt, de tudtam, hogy még mindig nem vagyunk egyek… Sőt addig nem is leszünk, amíg itt van az életünkben ez nyomorult Klán.

Csak később tudtam meg, hogy mennyire igazam volt…