13 fejezet - Küzdelem

Reggel arra ébredtem fel, hogy a telefonom csörög. Álmosan kinyúltam érte a földre és kitapogattam, mert a szemem még mindig leragadt. A kezembe siklott a hideg, ezüstszínű telefonom, majd felnyomtam a tetejét, hogy kicsússzon az alatta levő billentyűzet.

-         Halo? – kérdeztem rekedten.

-         Nenay – hallottam Maryon remegő hangját. Egyből valami kellemetlen érzés fogott el.

-         Mi van Maryon? – kérdeztem és álmosan felültem az ágyban… Helyesebben az ágyunkban. Erre a kósza gondolatra mosoly jelent meg az ajkamon… A mi ágyunk!

-         A Klán itt van… téged keres. Maradj ott ahol vagy, tíz perc és oda érek! – mondta Maryon.

-         Hé! – nyíltak ki a szemeim. - Maryon … Wrath, hol van? Veletek? – néztem körül a szobában de nem volt sehol. Szívem extra sebesen pergette le a tegnapi esti jeleneteket, és rettegetem minden saroktól, melyhez nem kötött szerelmem emléke.

-         Wrath nincs veled? – sikkantott fel. Láttam magam előtt a rémült arcát, és tudtam, hogy rohan, át az erdőn.

-         Basszus… - csúszott ki a számon, és azonnal kipattantam az ágyból, és lerohantam a földszintre, se a picuri nappaliban sem a méregdrága konyhában nem volt. Bár a hűtőn volt egy  üzenet:

Elmentem kajáért… Mindjárt jövök

Szeretlek: Wrath.

-         Mary… Itt vagy még? – vettem le a cetlit a hűtőről.

-         Igen, de a nyomomban vannak. Wrath?

-         Vásáról – suttogtam. És nekidőltem a hűtőnek, és magamhoz szorítottam kedvesem üzenetét.

-         Figyelj, csukd be az ajtót, menj fel a fürdőszobába, a kád előtt van egy kisszőnyeg, hajtsd fel, és nyisd ki a csapóajtót, a kulcs ott van a fürdőszoba tükör mögé csúsztatva. Ha ez meg van, nyisd ki azt a nyomorult ajtót… Lesz bent egy fegyver, titánium golyókkal – mondta Maryon. Értettem a célzást. Letettem a telefont, és azonnal felrohantam a szépen faragott kis lépcsőn sietve benyitottam a fürdőbe, és mindent úgy tettem ahogy Maryon mondta

-         Semmi baj Nenay – minden oké, mondtam, miközben a kezem remegett ahogy babrált a tárral. Egyedül voltam… És felém tartottak… El fognak kapni. Nem, nem fognak! Lettem elszánt. Ekkor megnyikordult mögöttem az ajtó, hátrafordultam és vaktában kilőttem egy golyót. Wrath elhajolt előle, és felém ugrott. Kékinge passzolt koptatott farmerjához, és olvadt arany szemeihez, valamint kócos üstökéhez. Még így is szépségére lettem figyelmes, pedig veszélyben voltam.

-         Te meg..? – kérdezte döbbenten, gondolom nem arra számított, hogy a kis mennyasszonya így várja haza.

-         KLÁN – suttogtam és könnyek peregtek le az arcomon. Mikor eszembe jutott, hogy miért is van a kezemben Wrath pisztolya.

-         Add ide – nyújtotta a kezét a pisztolyért, készségesen oda adtam neki. Mellém ült a földre. Átkarolt, majd behunyta a szemét. Ekkor vettem észre, hogy kedvesem pólója van rajtam. Hozzá simultam, és pólója mely rajtam volt, éppen olyan mennyei illatot árasztott, mint kedvesem maga.

-         Maryon azt mondja, hogy kb hárman követik, és kettő látta a szüleid vagy tesóid vagy az én szüleim és tesóim fejében, hogy hol vagyunk. Értünk jönnek.

-         Oké – szóltam, és felálltam, majd egy farmert kezdtem keresni, felhúztam, majd Wrath pólóját megcsomóztam úgy, hogy az én mértemre legyen kissé szabva.

-         Nenay – mondta halkan. Felé fordultam. Szépívű szemöldöke magasra szökött még én magam olyan slamposnak és csúnyának éreztem magamat, és még ennek tetjében féltem is, hogy nem mondhattam mást, mint:

-         Rendben vagyok – hoztam össze egy mosolyt

-         Biztos? – kérdezte, és felnézett az ajtófélfában lévő golyóra – Nekem nem úgy tűnik.

Felsóhajtottam, és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak. Kócos hajam előre lendült vállam fölött, és szépen siklott a mellemre. Wrath pár pillanat erelyéig megbűvölten meredt a hajamra, majd a szeme végül arcomra fókuszált.

-         Arra ébresztenek az ágyunkban, hogy a Klán megtámadta a családomat, és, hogy most elindulnak értem is. Mégis, hogy legyek? – kérdeztem nyugodtan.

Felállt, és magánhoz vonva megölelt – Senki nem várja el tőled, hogy erős légy – megsimogatta az arcom vonalát hüvelykujjával és halkan folytatta a mondandóját – Én erős leszek helyetted is… - ez fájt…

Összeráncoltam a szemöldökömet, és kibújtam a kezei közül.

-         Nincs rá szükségem… - mondtam, majd kihúztam a farmerem zsebéből a bicskámat. Felnyitottam, és megnéztem magam a pengében – Ezek a dögök rám hajtanak… én kellek nekik.

Wrath megrándult, mintha fájt volna neki az amit mondok. Sajnálom de ez van.

-         Nenay…

-         Nézd – intettem csendre – Két perce azt hittem, hogy elhúztál, és azért aggódtam, hogy nehogy valami bajod legyen. Kérlek… ne keveredj ebbe bele, a családomat nem akarom elveszíteni!

-         Családod? – kérdezte döbbenten… - Én… én is… én is részese vagyok… a

-         Családomnak?

-         Igen.

-         Te vagy az egész mozgatórugója, nem akarom, hogy miattam bajod essen, nekem szükségem van rád – mondtam, majd az ablakra néztem.

-         Maryon – suttogta Wrath. Meg is láttam Maryon fekete haját, majd kecses alakját, ahogy egyik fa tetejéről ugrott egy másik fa alacsonyabb ágára.

-         El az ablaktól, - ordította Maryon és egy fáról bevágódott a hálószobába. Az üvegek hangos csörömpöléssel szóródtak szét a padlón.

Maryon belökött az ajtón, belesetem a kádba és ebben a pillanatban Tybalt és még két vámpír szökkent be a törött üvegen. A kádból szerencsétlenül bámultam rájuk. Pofájukon vidám mosoly.

-         Szép kis pecó – szólalt meg az apró talán 15 éves lány. Fekete hullámos haja a napfényben nagyon sötét barnának hatott, éles piros szeme feketedett az izgalomtól.

-         Csönd – szólalt meg nyájasan Tybalt. Majd még a kezével is intett egy színpadiasat. A félelem összerántott belülről.

-         Hát újra találkozunk Rómeó – vigyorgott Wrathra. Az mérgesen felmorgott – Júliát, hol hagytad?  Áh, már érzem… Ott van a kádban a kis kurvád.

-         Hogy milye!? – kérdeztem, és feltápászkodtam. Sértettség lett rajtam úrrá, és haraggal emeletem fel a bicskámat. Röhelyesen nézhettem ki, de ez nem izgatott.

-         Nicsak elbújt a hölgyike – nevet a nagy kopasz ürge. Füle kissé elállt szeme éhesen meredt a nyakamra. És rám mosolygott.

Maryon felvette a támadóállást. Wrath pedig fejbe lőtte a kopaszt. Az elterült a padlón, és elporladt. Bizsergés futott végig gerincem mentén, még nem láttam, soha ilyet. Wrath maga volt a halálos nyugalom, és tökéletesen tudtam, hogy még sosem kívántam ennyire, mint most.

-         Titánium – rikoltott fel a lány. És hatalmas szemét Wrathra kapta, aki maga volt a legszebb és leghalálosabb dolog a világon.

Maryon rávette magát a lányra, egy könnyed szökkenéssel elkapta a lány nyakát.  S míg az ő dulakodásuk folyt, Wrath felemelte a fegyverét és Tybaltra szegeztt. Hosszú, göndör, szőke haja, most össze volt fogva, és vizesen simult a fejéhez.

-         Nem mész vele sokra. Nekem csak a kurvád kell – mondta Tybalt majd felém biccentett -  Tényleg tudhatsz valamit, ha ez jó kis csaj szopja a fark…

-         Bum – bum. A két golyó elképesztő sebességgel szelte át a kettejük közötti távolságot.  Tybalt azonban meglepett minket. A két golyót szorongatta az ujjai között majd szemfényvesztő gyorsasággal visszapöckölte a töltényeket, ám Wrath gyors volt, mint a villám. Egyik sem találta el hercegem alakját.

Én pedig ott álltam röhejesen a kádban. Nagy levegőt vettem, hogy valahogy kitisztuljon a fejem és a segítségükre siessek, de fájdalom kúszott a gyomromba.

-         Jesszusom! – suttogtam, és a gyomromhoz kaptam, majd összeszorítottam a szememet és lecsúsztam a  kád oldalán, és összegörnyedve fetrengetem. Wrath és Tybalt leugrottak az emeletről és lent folytatták a harcot. Maryon éppen most repült át a szobán, és csapódott neki, az egyik falnak.

-         Üdvözöllek hercegnő – mondta egy vidám hang. A viking volt. Szenvedve fordítottam el a fejemet az utálatos képétől.

-         Tetszik az újképességem? – folytatta mikor én nem válaszoltam.

-         Egyszer már megöltelek! –sziszegtem, és láttam, hogy már alig látok valamit.

-         Oh akkor még nem birtokoltam ezt a remek kis erőt… amúgy sem engem öltél meg, hanem egy alakuló vámpírt. – mondta nevetve.

-         Wrath… - nyögtem, mert a kín már elviselhetetlen volt.

-         Igen… Wrath… Nem is tudtam, hogy testvérednek ilyen jó kis ereje volt. – ebben a pillanatban  a ház minden pontján abba hagyott a küzdelem.

-         Arnold – suttogta Maryon.

-         Igen, meghalt, és az ereje az enyém! – mondta Viking, és az ölébe kapott – Ahogy a kis hercegnőtök is.

-         Nem! – ordították egyszerre. Arnold… meghalt a hibámból, a kín egyre rosszabb lett, a fájdalom a bensőmet marta, és én az ájulás határán láttam Arnoldot az emlékeimben, ahogy anno korrepetált Fizikából, ahogy segített dogák előtt, és amikor volt a az a bizonyos buli biosz előtt ő akkor is ott volt, és most meghalt… A hibámból.

-         Ne sírj kislány – suttogta a Viking a fülembe – Nagyon szépen tudsz sírni, én is akarok! – Majd szinte felvonyítottam, amikor magától eltörött a lábam.

A fiatal lány kirepült az ablakon, Maryon felénk fordult most vettem észre, hogy ott állunk az erkélynél.

-         Tedd őt le! – parancsolta Maryon. És bár homályosan láttam csak őt,  tudtam, hogy nagyon durva lehet az arca, mert Viking megrezdült.

-         A párod valaha az én falkám tagja volt… Tudod?

-         Igen… De ő jó útra tért…

-         Na és… Te igen hasznos lennél helyette…

Mi? Victor… aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa

 Vér lepte el a torkomat és fuldoklottam. Ekkor szaladt fel Wrath. Elmenekült a srác gondoltam. Homály fedett lassan mindent és elviselhetetlen fájdalom kúszott a kezembe, majd egy halk reccsenést hallottam, és éreztem a fájdalmat a jobb kezemben végi áramlani.

-         Nenay! – ordította és felém nyúlt. Homályos alakja olyan vonzó volt, annyira szerettem volna az ő kezében lenni, örökké finom illatú bársonyos bőréhez bújva.

-         Kell? – kérdezte vidáman a vámpír, és rántott egyet rajtam.

-         Add ide, te rohadék, vagy a saját beleddel foglak megfojtani! –sziszegte Wrath. Még sose… aaaa. Felnyögtem, mert a fejembe is belehasított a fájdalom.

-         Akkor kapd el – és meglendített nekicsapódtam a falnak akkora erővel, hogy kiütöttem a fát, és kirepültem a ház oldalán. Testem eldeformálódhatott, miután faltörőkosnak használva engem repültem a levegőben.  Majd egy finom kar ölelt magához szélsebesen, és féltőn tartott a karjában, a hűs levegő jót tett, pár pillanatig újra kaptam levegőt.

-         Még találkozunk – mondta Viking.

-         Az lesz a halálod napja! – kiáltotta Maryon.

-         Mary! Nem kap levegőt – mondta remegő hangon Wrath. Hörögtem, a szemem vakon bámult a semmibe, agyamnak már nem voltak tisztagondolatai.

-         Ne- suttogta Maryon.

-         Tarts ki kislány! Érted! Maradj velem!- mondta, de nem bírtam, a világ nagyon sötét lett, és saját véremben fuldoklottam.

-         Eltörött a bal lába, és a jobb karja, valami felhorzsolta belülről a száját, mert rettenetesen vérzik, és eléggé erősen nekicsapódott a háznak… - itt kedvesem hangja elakadt, nagy levegőt vett -  Több bordája is eltörött.

Mozgást hallottam, és megéreztem Maryon kis tenyerét az arcomon.

-         Nem tudom, hogy hogyan lehetne megmenteni… De csak egy ésszerű megoldás van. Ő is vámpír, mint, mi. Ha több vámpír dns- kerülne a szerveztében, talán az a szervezet elkezdené magát regenerálni annyira, hogy még elvisszük Reidhez, vagy egy kórházba, addig kibírja.

-         Azt akarod, hogy harapjam meg? Belehalhat Mayon! – mondta kedvesem reszketve – Azt mondod nekem, hogy jobb ötlet híján öljem meg a világon azt az egy embert akit mindennél jobban szeretek? Erre kérsz?!

-         Dönts akárhogy nekem el kell látnom a kezét s a lábát, ha nem harapod meg, abba is belehal Wrath.

-         Wrath – nyöszörögtem.

Egyenletesen simogatta a hajamat.

-         Igen szerelmem – a hangja remegett.

-         Szer… et… Szeret… lek – leheltem.

Megdermedt, majd egy ordítást lehetett hallani, és akkor fogak mélyedtek nyakam puha bőrébe.

-         Wrath, sok mérget juttass a szervezetébe! – hallottam még halványan Maryon hangját – Nenay maradj velem. Minden rendben lesz.

A szívás erősödött a nyakamnál, és éreztem Wrath nyelvét is, ami finoman nyalogatta a bőrömet, gyógyulásra ösztönözve ezzel a testemet.

-         Wrath! – suttogta Maryon – Engedd el! – mondta.

-         ENGED EL! – mondta kétségbe esetten.

A világ most lett sötét s én úgy éreztem magam, minta egy könnyű pehely, mely száll a szélben , távol a fájdalomtól, félelemtől. De valami erősen tartott, s nem engedett elszállni, egy nehéz kő mely derekamhoz kötve rögzített e világhoz.  Wrath nem engedett, nem volt az a vámpír ki elvehetett volna tőle. Ő nem adott engem, gyönge pihét a szélnek, testem kínnal fűszerezett börtönében tartott, mert szerelmünknek nem volt szabad vesznie. Ő nem engedi… Soha.