5 fejezet - Üdv az életemben

( Ilyen lenne Diego, nos ő a Papa Roach énekese, de ez most nem számít XD)

Néztem az előttem kiterült hatalmas fehér farkast. Az ágyhoz voltam bilincselve, a pisztoly ott hevert két lépésre az ágyamtól. A farkasból pedig folyt a vér. Nem tudtam mennyire mély vagy súlyos a sérülés, de mivel a farkas nem reagált semmire, bepánikoltam és ordítozni kezdtem. Zokogtam illetve az kiabáltam, hogy : - Francba!

Valaki belökte az ajtómat. A valaki persze Wrath volt. Felül meztelen volt, egy farmer volt csak rajta. Szégyellem magam, de amikor megláttam a könnyezni is elfelejtettem.
Először a farkasra nézett aztán a pisztolyra végül én élveztem az egyre sötétebb pillantást. Látta, hogy nem tudok megmozdulni, csak ficánkoltam, mert nagyon vártam arra, hogy megöleljen. A bilincs belevágott a csuklómba, és az már vérzett.

- Nenay – olyan idegesen vette magát hozzám, hogy majdnem neki nyomott a falnak. Puszta kézzel tépte szét a bilincset a kezemen. Pedig a titániumot direkt a mi fajtánk ellen alkották. Amit a kezem kiszabadult, magához szorított. Milyen mesteri látvány volt amikor a vállán pihent az állam. Az a széles és izmos hát. A puha, sima langyos bőr.
- Rupert csinálta ezt? – kérdezte idegesen, és még inkább magához szorított, kockás hasizma az én pihi-puhi bőrömnek feszült. Nem válaszoltam, mert közelségének élvezete most egy erős nyugtatónál is többet ért.
- Igen – suttogtam, ekkor jutott eszembe, hogy mi is van most Ruperttel.
- Megfogom ölni – hörögte.
- Nem! - ragadtam meg a tarkóját.
- Elakart venni tőlem! – mondta, és a szeme úgy csillogott, mintha könnyek lennének benne.
- De most bajban van, igen majdnem lelőt, de végül a golyó elé ugrott – mondtam. Reid vetette magát a szobámba, és amikor körbe nézett és meglátta a szét tépet bilincset a földön, és engem Wrath karjaiba simulni, azonnal a hatalmas farkas alá nyúlt.
- Öld meg Reid! – mondta Wrath hidegen.
- Ne – sikítottam föl, kiakartam magam tépni Wrath karjaiból, de ő sokkal erősebb volt.
- Nem fogom megölni, megfogom gyógyítani – mondta nekem – Kirk – kiabált apámnak.

Egy pokrócba burkolózva ültem a Wrathék házában a konyha előtt, a kezemben egy nagy csészébe tea volt, én meg előre hátra ringattam magamat, és közben meredten bámultam a finom szőnyeg pihéit. Florete és anya ült a két oldalamon.

- Semmi baj Nenay! Túl fogja élni – mondta Florete és megsimogatta a hajamat.
- De akkor én csinálom ki a két kezemmel – morogta anya, és belerúgott a papucsába. Kortyoltam egyet a teámból, és továbbra is a földet bámultam. Semmit nem fogtam föl. Reid szerint sokkos állapotba kerültem.

Nyílt az ajtó, és éreztem, hogy ebben a pillanatban az élet is visszatér belém.
- Túlélte, a golyó a kulcscsont alatt fúródott a testébe, de nem károsított sem csontot, sem ín-t vagy szalagot. Vigyáztam, hogy ne veszítsen még több vért, de így is eléggé sokat vesztett, tehát kéne neki vér. De tekintve, hogy vérfarkas, gyorsan fog termelni a teste utánpótlást. Amúgy magához tért, és látni szeretne – bökött Reid felém.
- Azt már nem! – mondta Wrath aki éppen akkor lépett be a nappaliból.
Wrathra néztem és a könnyek újra csurogni kezdtek az arcomon.
Az arcán fájdalmas kifejezés jelent meg, mellém sétált, és óvatosan összekulcsolta a kezünket.

- Ha szeretnél vele beszélni, akkor csak úgy lehetséges, ha én is veled vagyok! – mondta, majd negsimogatta az arcomat. Bólintottam, Reid szélesre tárta a háta mögött az ajtót. Rupert feküdt már a hatalmas fekete márvány konyhapulton. A bal kulcscsontja fölött kezdődött a fehér kötés, és a felkarján is volt egy kevés. Izmos felső teste emelkedett és süllyedt.

- Nem fog bántani – motyogtam Wrathnak. Ő olyan erősen szorította a kezemet, hogy felssziszentettem. De szépen lassan elengedte, és az ajtónak döntötte a hátát. Odasétáltam Ruperthez, finoman végig húztam a kezem a kötésen, majd kiszáradt ajkára, és a vérveszteségtől, sárgás árnyékokra néztem a szeme alatt.

- Szomjas – motyogtam. Wrath egy pillanat alatt a kezembe nyomott egy vízzel teli poharat, és átölelte a derekamat, amíg megitattam. Rupert kék szeme ekkor nyílt ki. Vörös tincsei nedvesen simultak a homlokához és halántékához.

- Szia kölyök – mosolygott rám erőtlenül.

- Majdnem megöltél minket te sarlatán! – mondtam olyan dühvel, hogy magam is meglepődtem. Rupert szeme bánatosan csillogott.

- Meg kell értened, hogy… - de itt abba hagyta – Igazad van, megbocsáthatatlan amit tettem – kifújta a levegőt, majd álmosakat pislogott – Nagyon hideg van itt – jegyezte meg.

Wrathoz simultam, aki még mindig ölelte a derekamat, és olyan állatias arcot vágott, mint egy gyilkolni készülő oroszlán. Simogattam a karját, hogy megnyugtassam, de nem lett oldottabb, sőt… Úgy nézett Rupertre, mintha már meg is ölt volna.

- Mindjárt haza viszünk – mondtam, és felnéztem Wrathra.
- Amúgy… kösz, hogy nem öltetek meg, megérdemeltem volna – jegyezte meg.
- Hát meg – vicsorogta Wrath.
- Oké… - kezdtem de Wrath megállított.
- Tudod, hogy ki ő nekem?! Te csak az ellenséget látod benne, amikor a legjobb barátod volt! Éppen ő is vámpírok ellen küzd, te meg azt hiszed, hogy ő az oka mindennek!? – ordította – A legtökéletesebb és legszebb dolog amit valaha is kaptam az élettől, és te elvetted volna tőlem!? – majdnem neki ugrott, de az ajtón beviharzott Ian, és nekifeszült Wrathnak. Látszott mekkora erőt fejt ki, hogy ŐT ott tartsa a helyén. Rupert riadt arcára néztem, kedvesem őrült arcára siklott újra a szemem.

A könnyek lassan törtek utat a szememben. Néztem őket, azokat akiket tényleg szeretek, és az egyik megakart ölni, a másik pedig csak azzal foglalkozik, hogy megölje, azt aki végül is mégis csak megmentette az életemet. Hátrálni kezdtem ebből az őrültek házából, ki a konyhából, és ki a a házból, át az erdőn, a mezőkön. Menekülni kezdtem a saját életem elől. Ha már a legjobb barátomba sem bízhatok… akkor kiben? Átugrottam az ágakat, melyek nem bírták a hótakaró súlyát, a hideg szél az arcomba süvített, a szemem már vörös volt. Rohantam nagyon messzire, és keservesen sírtam. Majdnem meghaltam, és rájöttem, hogy a világ nem is olyan biztonságos… Hogy nem csak ellenségeknek fontos a halálom, hanem a barátaimnak is. Másokat sem én érdeklem, hanem az, hogy nekik mennyire fáj, ha én nem vagyok! Mindenki önző. Futottam, egyenesen be a városba, észre se vettem amikor már New Sunny parkjába értem. Lesöpörtem a havat a hintáról, és beleültem. A régi játék nyikorgott, rozsdás csövekre volt erősítve a szíj. Lassan löködtem magam. A hó is esni kezdett, ahogy közelgett a 22 óra. A park tele volt régi játékokkal, mókus kerékkel, és libikókával, mérleghintával, csúszdával, hintával, forgós játékkal. Hintáztattam magamat, és nem érdekelt, hogy néha rám vetül a kocsi fényszórójának fénye. Csak néztem ki a fejemből, és hintáztam a hóesésben. Minden megváltozott… gondoltam keservesen. A fájdalom elszorította a szívemet, ahogy a pisztolyra gondoltam… mintha ezer éve lett volna. Eszembe jutott a durranás hangja, amikor a golyó kisüvített a tárból. Felnéztem az égre, és figyeltem ahogy a kristályos pelyhek hogyan szállingóznak.

Aztán Wrath arca, mint egy őrültté. Nem szívesen vallottam be magamnak, hogy megijedtem tőle. Talán engem is megölne, ha elakarnám hagyni. A mobilom ott volt a zsebemben. És rájöttem, hogy meg kell szegnem szüleim egyik törvényét. Tárcsáztam a számot, amit fejből fújtam. Fel kellett hívnom Diego-t. Winwoodban a van egy eléggé régi utca. Annak az utcának, a 913-as szám alatt van egy Lemezbolt. Gitárokat és egyéb más hangszereket lehet ott venni. Ott dolgozik, helyesebben Diegoé az a bolt. Dido ahogy én hívom… Már 30 éves. És ő volt az egyik legjobb barátom Winwoodban, mindig nála lógtam, és gyakran besegítettem a boltban. Tőle kaptam azt AC/DC-s pólót amiben az első nap mentem a suliba.

Néztem a zöld telefon kagyló jelet, és megnyomtam. Bár a fülembe, ott szajkózott apám hangja : Nenay, ha elmegyünk valahonnan, akkor az a hely számunkra megszűnik, és így lehet a legkönnyebb leplezni a betegségünket. Szörnyen hangzik de így van!

Lenyomtam a gombot, és a fülemhez emeltem. A telefon kicsöngött párszor aztán valaki beleszólt.

- Diego Wero – szólalt meg az ismerős kellemes hang. Becsuktam a szememet. Szinte láttam magam előtt a Fekete haját és sötétkék szinte már fekete szemét. A közepes magasságú jól felépített testét, és a millió tetoválást a karján és testén. A jobb fülében a kis vaskarikát, a szájából kilógó fogpiszkálót, és kellemes vodka szagú leheletét is éreztem.
- Nenay Wolf – mondtam, és igyekezetem, hogy a hangom ne remegjen meg.
Pár pillanatig csönd volt, aztán egy ordítás következett.

- Wolfgirl! – mondta – Hát még emlékszel a jó öreg Didora? – kérdezte, és hallottam, hogy a háttérben éppen Three Days Garce egyik száma szól.
- Persze Dido – mondtam, és lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hát mi van veled nagylány? – mondta, majd egyből vészjósló lett a hangja – Mi a francot csináltál… valami bajod van, hallom a hangodon – mondta és szinte láttam, ahogy dühösen rácsap a pultra. Aztán hallottam a csattanást is a vonalon keresztül, elmosolyodtam, és továbbra is csukva tartottam a szememet. Éreztem a hideg levegőt süvíteni, hallottam a hinta nyikorgását, és megpróbáltam oda képzelni magam 913-as házba ahol Dido éppen takarítja a pultot.
- Hiányoztok… apa új munkája rohadt uncsi, és az suliban is rengeteg kell tanulnom – daráltam a jól ismert szöveget, amit akkor kellet mondanom, ha valaki a rég múltból hirtelen megjelenik.
- Nem ok nélkül hívtál – szögezte le. Csodálatos érzés volt újra hallani Dido hangját, már nem is éreztem a hideget, csak a kellemes meleget, ami Dido kandallójából árad. Láttam a falakon a rock posztereket, ahogy a Diego macskája a Kandúr ( a Sehrekből kapta a nevét) fölugrik a pultra, egyenesen James Master által aláírt részre, és láttam ahogy Diego óvatosan lesöpri onnan, és megvizsgálja az aláírást.
- Naná, hogy nem… Kérdezni akarok valamit – mondtam. És körbe forogtam a régi helyen, az ajtó fölé fel volt akasztva egy gitár amit maga Mick Jagger írt alá.
- Na halljam kis csillag! – mondta, és máris éreztem magamon Dido összpontosító pillantását.
- Ha valaha is olyan helyzetbe kerülök, hogy vissza kell térjek Winwoodba – nagyot nyeltem, mert Wrath arca jelent meg hirtelen előttem, ahogy a fájdalom ragyog tökéletes vonásain – mehetnék hozzád?
- Jézusom! Mit csináltál!? – kiabált.
- Semmit… - mondtam – de otthon totál káosz van – és még nem is tudja, hogy mekkora.
- Jah… - tudtam, hogy eszébe jut az, amikor elmesélte nekem, hogy, hogyan szökött meg otthonról.
- Nos? – kérdeztem.
- Mondok neked valamit! Ha nagyon nagyon eldurvul a helyzet, hozzám mindig jöhetsz. De ne tegyél semmi olyat amit később megbánnál. Adj időt a dolgoknak – mondta.
- Köszönöm- szorítottam össze a szememet, mert tudtam, hogy a dolgok itt már nagyon nem jöhetnek igazán rendbe.
- Hívsz majd még? – kérdezte.
- Minden pénteken 15ó 45p – mondtam.
- És tartsam titokba igaz? – kérdezte.
- Megköszönném – suttogtam. És éreztem, ahogy a kellemes meghitt hangulat, ami Dido okozott lassan elmúlik, újra a hideg és sötét parkban leszek.
- Adj időt a dolgoknak Nenay. Adj időt! – mondta majd lerakta a telefont. Egyikünk sem szeretett búcsúzkodni.

Felálltam a hintából, és elindultam haza. Nem féltem a Klántól. Ma este nem. A házunkhoz vezető út alatt végig Dido szavai jártak a fejemben, és az, hogy mennyire komolyan gondoltam a menekülés lehetőségét arra ébresztett rá, hogy mennyire szeretnék megszabadulni az új életemtől. Megriadtam ettől az érzéstől, hiszen nem akartam elhagyni apáékat, sem Darkékat. Rupról és hülyeségeinkről nem is beszélve. És majdnem vőlegényemet sem.

De az élet mást igazolt. Ahogy múlt el Január nem vártam semmi másra, csak arra, hogy Péntek legyen és 15ó 45p. A régi életemhez fordultam segítségért, és keserű dolognak éreztem, hogy a hőn szeretett régi életem teljesen felfordult. Wrath és köztem a viszony rohamosan romlott. Már nem aludt velem, és egyre többet foglalkozott azzal, hogy megvédjem engem. Minden áldott nap a biztonságom lett számára fontos és nem én. Amikor csókolóztunk akkor persze mindig úgy éreztem, hogy most mégis minden oké, vagy amikor múltkor látványosan elkezdte simogatni a combomat a kocsiban… De ez mindig csak addig tartott amíg nem lett este, vagy nem lett Klán veszély. Vagy Rupert nem jelent meg a suliban. Akkor újra a régi és ijesztő Wrath lett. Nem az a szellemes és kissé bohókás és folyton csókolózós kedvű pasi akit amúgy imádtam.

Január megváltoztatta a családomat is. Én meg egyre távolabb kerültem tőlük. Bár amikor Lou esküvőjét tervezgetve az egész, mégis úgy éreztem, hogy talán újra lehet minden úgy, mint régen.

- Megint mész járőrözni? – kérdeztem bosszúsan amikor láttam, ahogy Wrath az ablakomnál áll.
- Igen – mondta és kissé hátra fordította a fejét.
- Miért nem maradsz csak egyszer velem? – kérdeztem ingerülten.
- Mert vigyázni akarok rád! – mondta hűvös hangon.
- Itt is tudsz vigyázni rám – dobbantottam a lábammal.

Megfordult és rám nézett.

- Nem nyitok vitát – mondta, és elindult az ajtó felé.
- Tudod mit, menj a francba! – dobtam le magamról a fürdőköpenyt, és a hálóingem fölé húzott pólóját is lehúztam magamról. Alatta már ott volt a Füleses hálóingem – De ezt is vidd – lépett át a pólóján és bújtam be az ágyamba.

Lehajolt és fölvette a pólóját, mikor az ágyam szélére ült, elfordultam a fal felé. Megéreztem a kezét a hajamon, dühösen rácsaptam. Megragadta a csuklómat, tudtam, hogy a bilincs okozta vágást nézi, és ebből gyűjt erőt. Kitéptem a kezem az övéből. Hirtelen felrántott az ölébe. Úgy hogy a lábaim az ő két oldalán voltak. Az ajkát vadul az enyémre nyomta. És csókolni kezdett. A karom magától emelkedett fel, és hagytam, hogy eldőljön velem az ágyon. Rajta feküdtem, és csókoltam.

- Szeretlek – mondta. És a lelkem összetört, mert tudtam, hogy ez a búcsú és ő menni készül. Ki, hogy távolról vigyázzon rám!