7 fejezet - Ó ne!

Egészen átlagos az életem, ahhoz képest, hogy vámpír vagyok. Vagy tiszta vérű igazából mindegy minek hívnak, én mindig is egy becsületes Homo Sapiens Sapiens leszek! Legalább is így tekintettem magamra, bár voltak fura dolgaim… De ezt megmagyaráztam magamnak azzal, hogy sose voltam lányos lány. Inkább olyan belevaló gyerek. Sőt most, hogy egyre jobban belemerültem a jobbnál jobb könyvekbe kezdtem rájönni arra is, hogy egészen kulturált lény vagyok, a magam debil módján.

Bár hétfő volt. Erre eszembe jutott, hogy Bill ment el Iannal gitárt nézni. Mondjuk rá is fért a változás, annyira összetörte Ed és Beth bimbózó kapcsolta, hogy ráfért minden kis reménysugár, vagy mi.

Éppen a garázsban próbáltam egyedül, fogtam a gitárt és a Tankcsapda egyik számát elkezdtem játszani. Csak hogy megmutassam, hogy mennyire nyálas típus vagyok. Tudni kell rólam, hogy irtó hamisan énekelek, de mivel, most itt nem volt itt senki neki kezdtem.

- Egy szemétdombra szültek! De ők is kikészültek! Nincs semmim, nincs helyem! CSAK FEJEM, HOGY A FALBA VERJEM!


- Eredeti – hallottam meg Wrath hangja. Mindig is voltak eltérések a zenei ízlésünkben. Hát igen. Ízlések és ízléstelenségek.
- Már százszor elmondtam, hogyha nem szereted a zenémet, akkor nem kell hallgatnod – mondtam, és megcsóváltam a fejemet. Majd folytattam a dalt Szerintem annál a résznél akadt ki a leginkább amikor az a sor jött, hogy: Patkány vagyok, de nem féreg! Az élet legjobb méreg.

Hát igen a szöveg nem volt az ő stílusához méltó. De hát a Rock sosem szólt a finomkodásról. Viszont imádta, ha gitároztam, szerinte tényleg tehetséges voltam. Ez nagyon szerettem benne.

- Olyan rossz ilyen szöveget a szádból hallani – mondta, majd elfintorodott.
- Miért milyet jó? – kérdeztem dühösen, és a csípőm mellé szorítottam az elektromos gitáromat.
- Hát – nagyon rosszfiús kifejezés jelent meg az arcán – hmm. „ Szeretném neked adni magam…” – idézte. Olyan vörös voltam amilyen vörös csak lehettem. Megalázta Rockker énemet. Beadta a KO-t ezt már nem tudtam védeni.

Szokásos bunkó énem. Akit titkon csak úgy hívtam, BUNKÓÉN ( milyen találó ugye?) most is megszólalt.

- Biztos keveset ittam – mondtam, majd lazán megvontam a vállamat.
- Talán azt akartad mondani, hogy sokat… - jegyezte meg vigyorogva.
- Nem! Csak akkor mondok ilyen hülyeségeket, ha józan vagyok – mondtam, majd éreztem, hogy most én győztem, kedvem lett volni meghajolni magam előtt, és megcsókolni zseniális talpam nyomát!

Szerencsére Wrath nem volt az a sértődős típus. Ha nekem valaki ilyet mondott volna, akkora pofont kevertem volna le neki, hogy évekig őrizte volna az arca, ujjaim vagy éppen öklöm nyomát. Elnézően elmosolyodott, és felsétált a színpadra. Mögém állt, és átölelt hátulról.

- Mond csak. Mióta is vagy alkoholista kincsem? – kérdezte, és éreztem, hogy elrejti a mosolyát.
- Azt hiszem öt voltam, mikor először rúgtam be… Az nem volt tudatos… Nyolc évesen sem volt annyira… Bár talán azt már vehetjük annak – lázasan kutattam agyamban, hogy előkeressem a régi ivós emlékeimet.
- Öhm… -let zavart a hangja – Te iszol?
- Naná – vigyorogtam rá – Főleg vörösbort – mondtam majd ráérősen felsoroltam a tíz kedvencemet.

Édesen megrökönyödött arcnál még sose láttam mulatságosabbat. Ahogy hitetlenkedve nézett rám. Pedig tudta, hogy igazat mondok, és már ismert is egy ideje, mégse nézte ezt ki belőlem.

- Tudod, nem vagyok biztos benne, hogy én Józan voltam amikor megkértelek.
Rá vigyorogtam. Újra olyan volt mint régen… Belesimultam az ölelésébe és halkan doromboltam neki.

- Nah jó, talán tényleg józan voltam – suttogta a hajamba. Egy apró puszit adtam az ajkára. Majd még egyet.

Másnap a suliban sem volt semmi érdekes, azon kívül, hogy Rupert hosszan bámult történelmen. Ideges lettem, nem szerettem, hogyha bámulnak, így a ceruzámmal rajzolgattam, a Töri könyvembe. Azért oda figyeltem, én voltam a töri tanár kedvence. Arnold szerint ez nem meglepő. Szerintük a töri tanár és én egy bizonyos saját kis külön világban élünk. Kösz szépen…

- Nah jó… Gyerekek – kezdte Mr. Grash – Ismétlő kérdések, van még tíz perc vissza az órából, addig visszakérdezek a Régebbi anyagokból.
Szélesen rá mosolyogtam a tanárra. Alan aki azon az órán mellettem ült,( mióta rosszban vagyunk Ruppal) felnyögött, és bevágta a könyvet.

- Mit tudtok mondjuk Piramoszról… Hány felesége volt?
- Kettő – kiabáltam be az órába feltett kézzel.
- Helyes Nenay – mondta a tanár úr és rám mosolygott. Pár centis hajával, és halk hangjával ő volt az egyik legszebb lélek a világon.

Az óra így telet. Sorra válaszoltam meg a kérdéseket. Silver időnként felssziszent, hogy nem hagyom szóhoz jutni, Rupert pedig az óra végén a padomhoz sétált. Éppen a töri könyvemet gyűrtem be a pumás táskámba, amikor megkocogtatta a padomat. Úgy egyenesedtem fel, mintha hátba vágták volna. Ruperten fehér ing volt, és fekete elnyűtt farmer. Vöröses tincsei kócosak voltak, és a bőre is nagyon fehér volt. Szarul nézett ki. Na.

- Beszélhetnék? – kérdezte, és a középső ujját végighúzta a padomon. Összeráncoltam a szemöldökömet, kissé meglepődtem a hírtől, de a lábaim és a szívem úgy vélte helyesnek, hogy újra beszéljek vele. Elvégre a családom nagyban titkolózott a vérfarkasokról.

- Hát – néztem Alanre aki bíztatóan mosolygott rám. Rajtam egy fehér póló volt, kissé összeöltöztünk, jutott eszembe, ahogy megindultam vele ki a teremből.

- Hogy vagy… ? – kérdezte meg mellékesen, miközben előre engedett az ajtónál.

- Hüm… Tűrhetően – mondtam tárgyilagosan, és a karika fülbevalómat kezdtem el piszkálni.

- Az jó – mondta, és elindult velem a lépcsőfordulóhoz,a hol most nem volt senki. Neki dőlt a korlátnak, és a cipőjét nézegette,

- Jah – mondtam, és kezemet a fekete korlátra tettem.

- Nenay… Arya… vagy… Nos ez egy hülye helyzet – mondta majd a szomszédos falra nézett.

Bólintottam, én éppen az ellenkező irányba néztem.

- Csak… figyelmeztetni akarlak… Ne nézz rám! – vette lejjebb a hangját. Összerándultam, a gyomrom nagyot ugrott és a szívem is hevesebben vert.
- Miről? – kérdeztem, és a kezem erősebben szorította a korlátot.
- A Klán… A napokban észrevettük őket, visszajöttek. Egy bazi nagy szőke a vezérük… - mondta majd szórakozottan felnevetett.
Majdnem ránéztem, de helyett én is vigyort erőltettem az arcomra. Szórakozottan megbökött a könyökével, és halkabban folytatta.

- Most is figyelnek téged… Érzem őket. A csapatom azt akarta, hogy te ne tudj róla. Nem bíznak benned, de nagyra értékelik amit értettem tettél… Hogy nem hagytad, hogy bántsanak abban a helyzetben.

Hirtelen nagyon hideg lett, és az az érzés fogott el, mintha éppen mögöttem állna az a vámpír.

- Kösz – mondta megjátszott vidám hangszínen. Rá néztem, és hála fogott el, legalább viszonozza a jóságomat, és kvittek vagyunk. Talán újra javul köztünk a helyzet.

- Ha megtudok valamit akkor szólok – mondta majd, halkabban folytatta – igazán sajnálom a múltkorit… Tudod…

- Hagyjuk – mondtam, és megböktem a könyökét, azért még nem tettem magam azon túl, hogy majdnem lelőtt. Hirtelen újra fagyos lett az arca… Komoran bólintott és tovább állt.


Otthon a népes családdal is megosztottam amit Rupert mondott nekem. Töviről hegyire. A család átrágta magát rajta, és újabb hadi titok tanács gyűlt össze, természetesen én… A KULCS fontosságú figura nem tudtam semmiről. Rosszul érintett, mert mindig engem hagynak ki mindenből. Tiltakozom. Többször is összevesztem mindenkivel az ügyön. Én akiről elve szól a dal… csak én nem tudom a refrént… Tiszta költő vagyok mostanában. Diego és én minden nap már váltottunk egy sms-t. A b terv melyet megjelöltem magamnak anno, mikor Rup rám lőtt, egyre jobban kidolgozottá vált. Winwood és az ottaniak élete a mindennapjaim szerves része lett. Kezdtem megszokni azt is, hogy Wrathot szinte sose láttam, a nappalokon a suliban mindig máshol járt az esze, este pedig Klán lesen volt. Többször megfordult a fejemben, hogy megcsal. Igazság szerint neki nem mondtam el, hogy ettől tartok, mégis nem vágytam már az öleléseire, mert attól féltem, hogy egyik más nő illatát érezném. Ő azt hitte, hogy haragszom rá. Így nem erőltette a dolgot. Maryon azonban megérezte szétválásunk közelségét, bár ő nem láttam az én jövőmet. Így egyik este alkalmával lerángatott minket az udvarra, ahol már a tavasz jeleként megjelentek az új rügyek, és olvadozott a hótakaró. Wrath és én három egészséges lépésre voltunk egymástól. Ő pedig a koromsötét eget fürkészve háttal nekünk kezdett el szónokolni. A hajában vékony hajpánt volt. Miniszoknya volt rajta, vastag harisnyával, és egy fekete pulcsi volt rajta. Az erdőt nézte miközben beszélt hozzánk.

- Elegem van már abból, hogy úgy viselkedtek egymással mint két dedós…- fakadt ki. Hüm ez egyre szebb lesz, mondtam, majd összefontam a kezeimet a mellkasomon. Wrath a hajába túrt, és zavartan nézett rám.

- Már nem azért… de neked mi közöd van hozzá? – kérdezte meg a Bunkóén. Amit én persze tolmácsoltam neki. A pöttöm lány úgy fordult meg, mintha hideg vizet öntöttem volna rá.

- Nenayval, majd mi megoldjuk ha vannak vagy lesznek gondjaik – erősített meg engem Wrath.

- Egy vannak gondjaitok. Kettő, igazából csak annyi közöm van hozzá, hogy láttam Wrathot egy öltönyben egy templomban, és azt mondta Victornak, hogy reméli, hogy TE – és rám bökött – nem szöksz meg az esküvőtökről! – vuá… ez kicsit gyors volt nekem nagy hirtelenjében.

Wrath arca éppen olyan riadt volt, mint az enyém, talán mégis csak van egy másik nő… aztán Maryon felmorgott.

- Nem Wrath, fogalmam sincs, hogy Nenay meg fog-e szökni róla! – kiabálta Maryon. Ekkor azonban ledermedtem, Maryon apró vállai fölött megjelent Ő. Nem hittem a szememnek, nagyokat pislogtam, és néztem a messzeségbe. Az erdő szélén állt a nagydarab szőke, aki nem volt más, mint a Viking, akit nem olyan régen szíven szúrtam…