8 fejezet -Egy más fajta kultúra ajtajában

Fehér bőrén ragyogott a hold. Folyékony rubin tekintete egyenesen rám szegeződött. Különös volt. Előtte még sose tapasztaltam ezt a zsibbadást a lelkemben. Ott állt és ahelyett, hogy rám hozta volna a frászt azzal, hogy még se halt meg újra inkább megnyugtatott. Rájöttem, hogy nem érdemes magamban logikát keresni. Az olvadt hótakarón jól látszott a lábénak a nyoma, az erdőből jött, és valószínűleg nincs egyedül. Abból amit Rupert mondott, nem lehetett egyedül, és valószínűleg ő volt a „ Nagy darab szőke”. Én azt hittem, hogy Tybalt volt az. Maryon egyszerre csak elhallgatott, vagy eddig sem beszélt? Nem érdekelt meredtem a távolba. Különös volt, mintha teljesen csend lenne. Ebben a zavaros és érzelmileg nulla kis világomban, béke volt. Rájöttem a szemem képtelen másra fókuszálni, mint a vörös szempár. Fura vonzás volt ez. A múltkor nem emlékeztem ilyenre. Lassan egyre és egyre erősödött, míg nem elviselhetetlen hiányérzetem nem támadt. Közelebb kellett mennem hozzá. Megnéznem, és megkérdeznem, hogy mit keres itt. Vagy egyszerűen bemutatkoznék neki. Tényleg! Milyen piros a szeme, mint a vér. Milyen régen is ittam elixírt? Éhes vagyok, enni akarok. Valami finomat.

- Nenay!
Olyan volt mint apa hangja. Apuci! Szólni akartam neki, hogy minden oké.

- Nenay – ez anyu hangja volt. Nem igaz! Morcoskodtam, a szőke bácsi kitárta felém a karját. Hívogatóan. A lábam megindult magától, a szőke bácsi felé. Aztán annyian sikították a nevemet. Mindenki félt ettől, a kedves mosolyú bácsitól? Pedig biztos, hogy rendes bácsi.
- Nenay – mondta egy hang. Erre megdermedtem. Ez a hang, olyan más volt. A szívem nekilódult. A szépséges vörös rózsa tekintet hirtelen nagyon ijesztő volt ehhez a hanghoz képest.


Ez hang biztonságos volt, ez a szem nem! Panaszosan felnyögtem, és vakon nyúlni kezdtem, hogy megtaláljam a hangot ami olyan meleg, mint a napnak a fénye, és olyan biztonságos, mint egy páncél szekrény. Hirtelen a világ kitisztult a hangok sorra jutottak el a fülembe. Már nem csak a nevemet mondták. És aztán egy kar elkapott. Ekkor vettem észre, hogy öt lépésnyire állok a nagy darab szőkétől.


- Üdvözlet a mi oldalunkon – mondta, majd megölelt, és a háta mögött láttam a durván 36 fős vámpír sereget. Félmeztelen testének kemény izmai. Megremegtem, mert az ölelése egyre csak erősödött. Szőke lófarkába fújt a szél. Egy pillanatra eltakarta az előttem lévő szörnyűségeket. Aztán minden újra tiszta lett és világos. A helyzet egyre és egyre rémesebb lett. A karjai melyek a derekamat ölelték egyre jobban szorítottak, ám alig észrevehető különbséget érzetem. Aztán csak annyit hallottam, hogy reccs. Aztán azt vettem észre, hogy a sok értetlen ám tettre kész vámpír arc egyre sötétül. Jobb is nem látni, hogy mi következik…

Ám a várt eredmény nem jött. A szememet egy mázsás erős leszorította, de hangok, azok olyan tiszták voltak, mintha csak pár centire tőlem beszélnének.

- Mit kérsz érte cserébe!? – rivallt apám basszusa.
- Hát nála több nem kell! – nevetett fel Tybalt. Fura, méz-mázas hangja annyira tele volt kárörömmel, hogy szinte ki sem lehetett belőle érezni az élt.
Egyszer csak valami puha ért a nyakamhoz… Fura… libabőrös lettem. Hideg levegő cirógatta a kulcscsontomat. Milyen hideg van. Aztán egyszer csak valami másra figyeltem fel.

- Kérem a lányomat! – morogta anya, de hangja szaggatott volt.
- Sajnálom, de önszántából jött ide… - mondta a Viking.
- Tévedsz Alexander! – mondta egy hang, egy kemény ám ismerős hang. Victor… gondoltam homályosan.

Néma csend… Aztán valami eszeveszett érzés fogott el. Valami nem stimmel, meg mertem volna esküdni, hogy a föld halványan rezeg alattam. A beszélgetésre nem tudtam figyelni, mert a ritmikus dobogásra koncentráltam. Majd újra néma csend.

-… Nem tévedek. Megállt amikor meghallotta Wrath hangját – mondta, majd éreztem, hogy a öld újra megmoccan. De a név elbűvölt, az egyik kezem beleütközött valamibe.

- Látod, ha csak meg hallja a nevét máris vágyok rá – mondta elégedetten Victor – Mindenkit nem tudsz tartósan megbabonázni…

- Sok mindenhez nem értesz kedves barátom. Most is tudom, hogy mit éreztek, és mit gondoltok. Nem hiába vagyok a Klán feje, és az egyetlen vámpírúr – mondta kimérten hidegen.


- Ez a lány akit ti annyira szerettek… - éreztem a hangsúlyt és nyomatékot- szomorú, mindenki el van azzal foglalva, hogy megvédje őt. De vele senki sem törődik – mondta nyugodtan – Figyeltük őt. És titeket is. Volt, hogy órákig várt téged, késő éjjel – mondta derűsen, mintha élvezné, hogy fájdalmat okozhat.

- Add vissza nekem! – mondta olyan könyörgően a legszebb és legédesebb hang, hogy szívem belesajdult.

A ritmikus hang visszatért, a föld újra halkan döngött, nem tudtam elképzelni mi lehet ez, de már nem is volt rá időm, mert a Viking újra megszólalt.

- Sajnálom ifjú… De nem tehetem, túl erős és túl különleges, veszélyezteti a hatalmunkat. És vérével, majd én tovább növelem az enyémet. Ő más. Nem olyan mint mi. Nem is ember…Talán ő sem akar ilyen lenni. Nem lesz azzá, ami mi vagyunk, ha pedig azzá lesz, ő veszélyt jelentette a mi fajunkra, meg kell tennem. Sajnálom. Helyesebben annyira nem. De vannak még szép vámpír hölgyek. Bár kétségkívül, ilyet, mint ő még sose láttam!

- Ha megmeredt harapni! – kiáltott fel Mr. Ford.

De miért nem jönnek értem? Aztán a valaki felüvöltött a dobogás felerősödött, és elfúlt kiáltások mellett, valami nedves és kemény felkapott, apró szúrásokat éreztem a testemen, majd azt, hogy össze visszarázkódom. A végén már csak arra emlékeztem, hogy valaki azt mondja halkan: - Nenay!


Amikor kinyitottam a szememet egyből egy olajos szagú helyiségben találtam magamat. A villanykörte csupaszon lógott egy vezetéken, és mellettem hatalmas sötétített ablakú furgonok álltak. Velem szemben egy nyugágy feküdt mellette egy tetováló felszerelés. Homályos volt minden a fejem ólom nehéz. Megpróbáltam feltámaszkodni, de nem sikerült. Még egyszer. Nah megint. De csak üres próbálkozás volt, ami kimerített. Aztán hangokat hallottam, megdermedtem. Azt tudtam, hogy nem vagyok otthon, nem tudtam, hogy vámpírok elraboltak-e vagy sem. Minden idegszálam pattanásig megfeszült, aztán valaki megbökött a karjával.

- Szevasz vámpír, a nevem J – mondta az alak. Lebuktam. Kinyitottam a szememet. Barna haja volt és barna szeme. Bajsza volt és aprócska szakáll az állán. Az bal kezére egy sas volt tetoválva gyönyörűen volt kidolgozva, és mesteri volt az ábrázolás. A férfi roppant helyes volt, a fején egy kis kalap is volt, ami bohóvá is tette a megjelenését.
- Bocs a kényelmetlen elhelyezésért, de el kellett rejteni téged valahol. Amúgy nem kell félned, nem vagyunk rossz fiúk, csak zűrösek – meleg volt a mosolya, és bátorítóan nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Hol vagyok? –tettem fel az egyetlen ésszerű kérdést.

- Egy garázsban vigyorgott rám, majd gyengéden a vádlim alá nyúlt és felkapott az ölébe.

- Szóval nem tetszik megmondani hol lehetek… - jegyeztem meg szúrósan.

- Hé alig múltam el 38 nem kell cseszegetni a korommal. Maradjunk a tegezésben vámpír – mondta, majd a nyugágyra fektetett.

- Van rendes nevem is – sérelmeztem, hogy ezt a jelzőt használja rám.

- Tudom. Nenay a neved igaz? Az hát – meg se várta, hogy válaszoljak – Akkor itt N haver vagy – mondta, majd leült a vaslábakon álló fagerendás székre, és a tetováló tű mellől elvett egy fekete noteszt.

- Elraboltak? – kérdeztem, meg.

- Jah, mondhatni, bár szerintem, az , hogy megmentettük az életed, sokkal találóbb – mire befejezte a mondatot, becsukta a füzetet és rám mosolygott.

- Idő?

- Nem nekem kéne kérdéseket fel tennem? – vonta fel a szemöldökét, majd megpaskolta a lábamat.

- És a szüleim, meg a családom, és a barátom, meg az ő családja? – lettem hirtelen ideges.

- Jól vannak, csak éppen zsaroljuk őket… Nyugi, nehogy elhidd! Csak költsön veszünk néhány órára, max. egy két napra – mondta, majd a nyelvét elkezdte mozgatni a szájában – Vámpír hús…- megrázta magát – rühellem.

Úgy fagyott meg bennem a vér, mint egy tó télen. Kidülledtek a szemeim, és kétsége esetten kapaszkodtam a nyugágy karfájába.

- Nyugi N haver. Minden oké, nem a te falkádból van, nem is belőled – mondta majd felállt. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta, majd visszanézett rám.
- Amúgy érdekes a szemed. Tudod… olyan, mint a macskáké – mondta majd kisétált az ajtón. Hát ez remek… Gondoltam.