15 fejezet - Nenay aki nem akar Wrath nélkül élni

- Szeretlek – húzott magához hátulról.

Igazából, még soha életemben nem reszkettem annyira, mint mikor először ölelt magához Wrath ruha nélkül. Furcsa volt, mert annak ellenére, hogy reszkettem, és szégyenlősen takargattam magamat, már ahogy lehetett, mohón csókoltam őt. És igazából ez volt az egészben a legszebb, hogy a testem már készen volt rá, csak a kislány, aki bennem élt, nem merte megadni, azt, amire mind a ketten vágytunk. Féltem mikor ajaki soha nem érintett helyeket súroltak, és volt, hogy csiklandós ingertől felnevettem. De imádtam őt kényeztetni erre hamar rájöttem.

- Te is lehettél volna a helyében – suttogtam, miközben Wrath helyet cserélt velem a kádban – Meghaltam volna, ha te vagy az… - suttogtam, és végig simítottam arcának élén. Olyan tökéletes volt, és számomra pótolhatatlan, akárcsak ez a perc… A szeme szikrázott, amikor finoman suttogva ennyit mondott:

- Örökké szeretni foglak én gyönyörű bolondom – mondta majd finoman, vigyázva rám, a magáévá tett.


Fájt… Igen kellemetlen volt először. Főleg, hogy a kádban voltunk, és semmi helyem nem volt. De amilyen gyöngéd, és figyelmes volt az én vámpírom, mindent megtett, hogy gyönyörködjön bennem, amikor a legtökéletesebb volt ő nekem. Aztán megláttam az ő elragadtatott arcát, és megfeszülő testét…

Pihegve simultam a mellkasához, és öleltem őt szorosan magamhoz. Mellkasa ütemtelenül mozgott, miközben nedves hajamat simogatta, és időnként apró csókot adott a bal kezem ujjaira.

- Jól vagy szépségem? – kérdezte még mindig a vágytól rekedt hangon.
- Igen – simultam teljesen a testéhez, bele a bőrébe, hogy újra egy legyek belőle. Megmagyarázhatatlan elégedettség lengett körül. Olyan voltam, mint egy kölyökkutya, akit végre valaki hazavitt a kisállat kereskedésből.

- Sajnálom, hogy túl mohó voltam - simított a végig régi harapásának helyén – De majd elepedtem érted… Különösen a mai nap után… Szükségem volt a bőrödre az enyémen, és érezni akartam puha kis tested az enyém alatt. Annyira kellettél…

- SSSSSSSSSSS – néztem fel félénken csillogó sötétarany szemeibe. Pontosan azt éreztem, amit ő. Ha nem lett volt ez a bensőséges és lágy dolog közöttünk, mint ez a fürdős élmény, akkor már régen széthullottam volna. Apró darabokra, amelyeket nem lehetett volna többé összerakni. Wrath tartott egyben, jöttem rá hirtelen.


- Értesz? – vonta fel szépívű szemöldökét. Izmos hasára rajzoltam az ujjammal, miközben halkan suttogtam a választ.
- Nekem is szükségem volt rád! Az erődre, a figyelmedre… Az érzésre, hogy mindentől megvédesz – vallottam be, és éreztem, hogy a vér az arcomban szökik… - És… tökéletes voltál.

Nem mosolygott, csak lejjebb csúszott és ajkát az enyémre csúsztatta, szerelmesen csókolóztunk a vízben, miközben érzetem egy kellemtelen szúrást az alhasam környékén. Már túl voltam az első sokkon, amikor véres vízben láttam magunkat. Wrath megnyugtatott, hogy őt sem ingerli ez most, és engedett másik vizet, de ez már egy órája volt. Furcsa volt, hogy már elvesztettem a szüzességemet. De valahogy így volt helyes, hogy neki adtam.

- Nem fázol? – kérdezte, miközben borsódzó bőrömet simogatta a langyos vízben. A pillantásuk összekapcsolódott. Eltemettünk egy vámpírt, akit szerettünk, és aljas módon én hálát adtam azért, hogy ez a gyönyörű férfi nem jutott a sorsára Arnoldnak.

Ahogy ott feküdt a kádban, bronzos tincsei , össze-visszaálltak, és szinte feketének látszottak vizesen csillogva. Sötétarany tekintete szüntelenül pásztázott. És a teste… Mint a legszebb műalkotás, tökéletes, sima, bársonyos. Izmos teste tökéletes volt, és tudtam, hogy ez a kábult köd is csak az ő érintéseinek köszönhető… Nem az én kis bénázásomnak.

- Kicsit – feküdtem fel a hasára. Ajkán félmosoly jelent meg.
- Én kiscicám – simította a fülem mögé vizes hajamat. Majd óvatosan kiszállt a kádból, és a meleg fekete bolyhos törülközővel törölgetett végig. Tiszta vörös voltam, miközben mohón itta tekintete testem minden vonalát. Majd mikor rám adta végtelen férfias elégettséggel a pólóját, újra a karjába kapott és a szobájába viharzott velem.

Észrevettem, hogy a gatyája az ágyra van hajítva, márkás sport cipője a szoba egyik, cipőjének párja a szoba másik végében hever. Nyakkendője lazán az ágyra hajítva. Ez nem volt jellemző rá. Összevontam a szemöldökömet, majd felnéztem rá.

- Per pillanat csak az érdekelt, hogy te jól vagy-e – mondta, miközben végig nézett az ágyon. Az ágyon? – Tetszik? – kérdezte.

- Kihúzhatós… - állapítottam meg, mikor felfedeztem a kanapé körvonalait.

Végig simítottam arcának élén, majd megpusziltam, és finoman meg is cirógattam a nyelvemmel. Félve gondoltam rá, hogy neki milyen is lehetett…velem.. ott…! Te jó ég, még a gondolatba is belepirulok.

- Nenay – suttogta mélyen morgó hangon. Egész testem remegett, a mély lelki köteléktől, amely olyan erős lett a fürdőszobai eset után, hogy szinte éreztem, ahogy kettőnket összefűz.
- Örökké – suttogtam, bár semmi értelme nem volt... De ajkaink mohón újra eggyé váltak.

Látjátok ennyi az élet. Ő és én is rádöbbentünk erre, mikor Arnold távozott immár az élőholtak világából. Akaratlanul is arra gondoltunk, hogy de jó, hogy nem a másikat vesztettük el. És valahogy egy gyöngéd szerelmeskedés formájában háláltuk meg a sorsnak, hogy meghagyott minket egymásnak.

Szerelmes voltam. Még soha ennyire nem volt ilyen intenzív és kétségbe esett vágyódásom iránta. Szenvedtem, ha úgy fordultunk az ágyban, hogy tetőtől – talpig nem simultunk össze, vagy ha nem tudtuk összesimítani az ujjainkat.

Ha elvesztettem volna… Ha többé nem ölelhettem volna meg. Ha nem érezhettem volna meleg bőrét az enyém. Ha nem kaphattam volna ajkáról több csókot. Ha nem láttam volna szemének parázsló fényét vagy nem érezhettem volna ölelésének biztonságos melegét… nem… nem akarom tudni, hogy akkor mi lett volna.

Éjfél volt mikor végre képes voltam megszólalni.

- Coleen… - kezdtem, de Wrath megfeszült.
- Ki ne ejtsd többé a nevét az én jelenlétemben – morogta, majd gyengéden megcirógatta a combomat, összefűzött ujjanikkal.
- De igaza volt – motyogtam – Hibásnak érzem magam Arnold halálával kapcsolatban – mondtam ki végül a szörnyű mondatot… mely egyből visszarántott a földre.
- Semmi közöd nem volt hozzá – mondta, majd mérgesen az ablak felé fordította a fejét – Coleen a volt szerelmét siratja…
- MI? – kerekedtek el a szemeim.

Szép arca az enyém felé fordult, majd hosszú lágy csókok után, melyek megnyugtatták szerelmem háborgó lelkét, folytatta azt, amit elkezdett.

- Szóval, évekkel ez előtt Coleen és Arnold egymásba szerettek. Nem, azt hiszem a szerelem nem a megfelelő szó… A szerelem az olyan, mint a köztünk lévő kapocs. Az ő kapcsolatuk teljesen más volt. Arnoldot nem hatotta meg Coleen szépsége, soha. Soha nem mondott rá egy dicsérő vagy kedveskedő szót. És azt hiszem Coleen beleszeretett az elérhetetlen tudós fiúba, akit elbűvölt a tudás.

Megcirógattam a mellkasát, hogy további beszédre buzdítsam, de ő csak fájón megcsóválta a fejét és halkan ennyit súgott: - Közeli a gyász - távolabb akartam húzódni tőle, jelezzem, nem köteles maradni, nyugodtan gyászoljon, ahogy neki jó, de ő megrándult, mikor combja is kicsúszott lábaim közül.

- Csak hadd tartsalak a karjaim között – kérte gyermekien félve – Nenay ne távolodj el tőlem, mikor majdnem elveszítettelek! A kis tested, minden bársonyos törékeny vonala összecsuklott a kezemben, mikor mérget jutattam a testedbe! Azt hittem ez lesz az utolsó érintés, de te kinyitottad a szemedet, és minden fájdalom elmúlt, elszállt. Csak te éltetsz! – szorított magához.

-Szerelmem – suttogtam, miközben potyogtak a könnyeim – Olyan jó vagy hozzám…
- Tévedsz – rázta meg a helyét – Én törlesztek a sorsnak, hogy itt vagy. Megígértem, hogy ha te életben maradsz minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjelek! – ígérte és finoman végighúzta ujját mellem vonalán.

Ajkammal megkerestem ajkát és örömmel fogadtam vad sóhajait, majd gyengéd ujjait a popsimnál. Nagyon vad állatias ösztön ébredt Wrathban ami nekem nagyon tetszett, ám Coleen szavai beárnyékolták kettőnk szerelmének fordulópontját. Elhúzódtam, mire csalódott, vágyakozó morgás hagyta el vámpírom torkát.

- Wrath… Az is bűn, hogy élek. C.. A nővérednek igaza volt. El kéne mennem! Messzire, hogy ti nyugodtan éljetek nélkü…nélkülem – szipogtam a végén, de megtartottam a komoly hangomat, és figyelmesen kémleltem a sötétségbe burkolt arcát. Aztán hirtelen, felkapott a karjába, majd nagy lendülettel lesuhant velem a földszintre. Érdekes volt… mert senki nem volt lent. Aztán tovább haladt le velem, egy ismeretlen és rejtett csapóajtón keresztül az alaksorba. És ott is le volt kapcsolva a villany.
- Nem látok semmit – mocorogtam a karjában.
- Majd mindjárt látsz mindent – suttogta a fülembe, és apró puszikat nyomott a nyakamra. Majd felkattintotta a villanyt.
- Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan csinálta...

- Szóval milyen? - kérdezte izgatottan, és összedörzsölte mind a két tenyerét. Furcsa volt, észre se vettem, hogy már lerakott.
- Hát - mondtam még mindig döbbenten- Nagy...
Elégedetten mosolyogva lépett mögém, és ölelt át.
- Édes kis menyasszonyom - mondta, és megcsókolta fedetlen nyakamat.
- Wrath ez hatalmas...
- Nem tudsz naprendre térni mi? - kérdezte elégedetten.
- Hát... Nem - vallottam be. És odasimultam hozzá.
- De mégis... miért? - kérdeztem két perc múlva.
A tekintete lágy voltam... ki se kellett mondania a választ úgy is tudtam, hogy azt mondaná: Mert szeretlek!

A hatalmas képen melyet ő maga rajzolt, egy lány volt. AC/DC-s pólója volt, és a haja meglebbent a szélben, miközben a kép készítője felé fordult. Szemének macskavágású pupillája, misztikus szépséggé tették a rajzolt lány.

- Gyönyörű vagyok a képen – tátottam el a számat. Mintha egy másik Nenay Wolf lett volna a képen, a kire én egy kicsit hasonlítok a szem meg az AC/DC-s póló miatt.
- Mert ilyen vagy – mondta Wrath, majd gyengéden összefűzte ujjainkat.

Fölnéztem rá, s ő kedvenc félmosolyommal nézett le rám. De ez a mosoly nem volt vidám. A gyász továbbra is ott csillogott a szemükben, az övében és az enyémben is.

- Ha nem lennél – simított végig arcom vonalán – akkor én sem lennék egész. Te tartasz egyben, te vagy az éltem, a testem, a szívem – mondta, majd gyengéden megcsókolt.
- De…
- Nem Nenay… Nincs de, tudod, az életben vannak ilyen egyszerű tények. Nélküled, nem kell az élet! – mondta határozottan.
- Ne mondj ilyet – borzadtam el.
- De mondok – acélosodott meg az arca.
- De ne! – rémültem meg.
- DE IGEN – mordult rám.
- NEM – folytak le a könnycseppek az arcomon.
- Fogad el, nem fogok nélküled élni, ha Coleen hibájából elmész innen, én utánad megyek, ha a bajod esik, nekem is bajom fog…
- Wrath ez őrültség, miattam ne tedd kockára az életed! – szinte rettegtem… Létezik olyan boldog világ, ahol ő NINCS?
- TE vagy az ÉLTEM – mondta, majd kitárta karját.

Igen, azt hiszem hazaértem. Nincs több Én… Megszűntem én lenni. Már csak egy lány voltam, helyesebben jövendőbeli mennyasszony.

- Wrath?
- Igen – nézett le rám miközben én felágaskodtam egy csókért.
- Elmondjuk apáéknak… az eljegyzést?
- Már megtörtént… Amíg aludtál, elkértem a kezedet.
- És?
Mosolygott – Szerinted?
- Igent mondott? – ragyogtam az új céltól. Egy élet vele…
Bólintott, majd a rajza mögül előhúzta a dobozkát. Féltérde ereszkedett, és felpattintotta a dobozka tetejét.
- Nenay Wolf… Megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel?
- Naná… Azaz Igen – ugrottam a nyakába, miközben elterültünk a földön. Felhúzta az ujjamra a Gyűrűt, majd várakozóan rám nézett.
- Szeretnék valami szépet mondani… de nem tudok, csak annyit, hogy Szeretlek – mondtam.
- Ennyi elég nekem – mondta, majd felkapott a karjába, és lágyan csókolózva felcipelt a szobájába.