21 fejezet - Egyedül

FONTOS! 

Mielőtt elkezdenétek olvasni a fejezet, már ha egyáltalán olvassátok még, szeretnék megkérni mindenkit, hogy aki vette a fáradságot és elolvasta a történet, írjon nekem véleményt! Csak pár sor, ha nem tetszett, akkor azt is fogalmazzátok meg nekem, kérlek! Nagyon jól esne ha elmondanátok, mire gondoltok, és mik az észrevételeitek! Mindjárt vége a történetnek, és jól jönne, pár vélemény!

Köszönöm, hogy elolvastad, és remélem, hogy írsz véleményt!

Üdv: Arya 

 

A harc melynek valamilyen szintén részese voltam, olyan gyorsan zajlott, amilyen gyorsan elkezdődött. Vérállatok és vámpírok egymásnak estek felettem és a testek felett. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valahogy segítsek a barátaimnak, miközben azon ügyködtem, hogy kiszabadítsam Silvert és Colet a zsákokból.

Silver összevert arca, kócos haja bukkant elő először, és majdnem elsírtam magamat, mikor láttam, hogy a karja ki van fordulva. Cole jobb állapotban volt. Csak a fogát törték ki, és a szeme dagadt be nagyon.

Az egyik vámpír azonban megkaparintotta a csata közben elvesztett fegyveremet. És mielőtt a vérpárduc hátulról elkapta volna, kétségbeesetten sikított egyet, és lőtt, és eltalált a hozzá legközelebb eső személyt. Engem.

A lövés hangjára megfeszültek az alakváltók. A viking megmerevedett, és hirtelen összenéztünk, és a vörös szempár sajnálkozva nézett rám, mintha bánná, hogy nem ő tette. Rupert fájdalmasan felüvöltött. És én értetlenül nyúltam a sérülésem felé. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy valami, puhán, nedvesen belém hatol. Mikor elemeltem a kezemet, megszédültem. A kezem tiszta vér volt. A vámpírok, akiket ez azonban érdekelt volna, a némaságban eltűntek. A világ fordult egyet, és én megtántorodtam, és hátra estem, a nagy, fehér, farkas alám furakodott, hogy rádőljek, utolsó erőmmel, megmarkoltam fehér, bársonyos szőrét, és megkapszkodtam.

A nagy sas, a vállamra szállt, és a kisebbik tigris, szemén egy nagy könnycsepp folyt végig, miközben Rupert loholni kezdett velem. Nem telt sok időbe, hogy a látásom elhomályosodjon.

Rázkódtam a farkason, míg nem úgy nem éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, hogy muszáj lesz egy kicsit aludnom.

Wrathnak igaza volt, engem akartak és én….

Halványan érzékeltem, hogy valaki fölemel, és azt is, hogy valamivel megbökik a karomat. A levegő hol hideg, hol meleg volt, miközben a fuvallat, hol erről, hol arról jött. Éreztem, hogy a hasam elzsibbad, valamint, hogy valaki óvatosan simogatja a hajamat.

Suttogást is hallottam, nagyon távolról, nem tudtam, hogy férfi volt vagy éppen nő. De beszélt és nem értettem semmit.

Időnként megpróbáltam kinyitni a szememet, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Álmos voltam, aludnom kellett.

Míg végül egy hangot felismert. Egy gitár hangja… Valaki gitározott nekem, nagyon halkan.

Amíg aludtam, nem tudom, hogy mi történhetett, mert nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy Rupert cipelt a hátán.

Mikor kinyitottam a szememet, az első, akit megláttam, azaz Édesanyám volt. Úgy görnyedt az ágyamnál, mint azok az idős nénik a piacon miközben szorongatta a kezemet, hogy szinte éreztem, hogy a hátára több kiló súlyt helyeztek. Apukám, anyukám hátát simogatta, akit rázott a sírás. Mikor édesapám és az én szemem összetalálkozott, a szemében megkönnyebbülés, és harag csillogott.  A tekintetem tovább siklott. Edmund, Lou, Bill sorfalat álltak az ágyam végében.

Ed szeme felragyogott mikor látta, hogy kinyitottam furcsa szemeimet. Bill felsóhajtott, Lou pedig úgy bámult rám, hogy féltem, hogy ott helyben agyonszúr a pillantásával. Megpróbáltam felülni, mikor erős nyilallást éreztem a hasamnál, és felszisszenve visszadőltem az ágyra. A fejem hátra csuklott, felnéztem a mennyezetre, és a fal helyett Wrathot láttam meg.

A bronzos tincsek szerte-szétálltak, a szeme üres és tompa, az ajka olyan halványpiros volt, hogy inkább volt rózsaszín, mint piros. A keze ökölbe szorultan feküdt az ágytámláján, a másik kezével, az én másik kezemet fogta.

Victor az ajtóban állt, és Maryon derekát ölelte át szorosan.

Ki akartam nyitni a számat, de apám hidegen, érzelemmentesen így szólt.

-         Eltörték az állkapcsodat – összerezzentem az emlék hatására, és bólintottam – És meglőttek, egy napot átaludtál, és ez alatt megműtöttek. Remélem, tudod, hogy ha nincs Rupert – az ágytámla nagyot nyikordult Wrath szorítása alatt – Megmondtam, hogy nem mész sehova! És te hőst játszva majdnem meghaltál, mert szokás szerint nem hallgattál rám.

-         Ne légy vele ilyen kemény Kirk – mozdult meg ekkor az ablakban ülő J. Hálásan pillantottam felé – Ha nem megy el ahhoz a házhoz, akkor Silver és Rupert testvére nagy valószínűséggel meghaltak volna. Az utolsó csepp vérüket is megitták volna. De ez mond neked valamit? – húzta fel a szemöldökét.

Nagyon rossz érzés fogott el, tudtam, hogy bajban vagyok, de azt hittem a haragjuk nem akkor csap le rám, mikor éppen csak felébrdetem egy műtétből, amely során egy titánium golyót opreáltak ki belőlem, közvetlenül az előtt, hogy helyre rakták eltörött állkapcsomat. Azt hittem, hogy a világ várta még egy kicsit magára, mielőtt fejbe koppint és felmutatja azt a bizonyos: Fizess meg a tetteidért – táblát.

-         Azt hiszem nem kértem, hogy segíts nevelni a lányomat! – vicsorgott apa, fehérfoga megcsillant a fényben, zöld szeme annyira hideg volt, mint amikor annak idején elmondtam anyukámnak, hogy elmegyek Rupertel este valahova.

-         Nagyon bátor lányod van – keményedett meg J arca – Eljött az ideje, hogy nem holmi gyermekként kezeld és bezárd a legmagasabb torony legfelső szobájába.

Újra szólni akartam, de anya megszorította a kezemet, mire felé fordultam. A szeme annyira csillogott, hogy szinte éreztem benne a könnyeket. A szája lefelé kunkorodott, és szőke haja nedves tapadt az arcába.

-         Kislányom – suttogta, és újra lehajtotta a fejét. Megakartam vígasztalni, próbálgattam az állkapcsomat, de a levegő annyira fagyos volt a sok érzéstől, ami felém árdat, hogy én is úgy érzetem, hogy hamarosan engem kell majd vígasztalni.

-         Sandy – nézett rá sajnálkozva J – Biztosak vagytok benne?

Értetlenül néztem fel Wrathra, akinek az arca eltorzult, és ajkát a homlokomra nyomta. Baj… Nagyon nagy baj…

-         Mától J-vel laksz, és az Alakváltókkal. Amíg édesapád úgy nem dönt, hogy visszaköltözhetsz ide. És addig, amíg úgy érzed, hogy számodra csak azok fontosak, akik a barátaid, és a családod, és a – hangja elbicsaklott – a szerelmed nem érdekel, addig…

-         Elhagysz? – csordult ki a szememből egy hatalmas nagy könnycsepp. Ez volt az első szó, amit kimondtam. Megrázta a fejét, és megszorította a kezemet. Olyan volt, mintha egy sündisznó lenne a gyomorszájamnál, és a torkomnál, a kétségbeesés, hogy elevsztem őket, a családomat, és az új családomat, hurrikánként ragadott magával.

-         Nem! Szüleid és én jómagam is úgy látom helyesnek, hogy tekintettel a körülményekre, távolabb legyek tőled, mert láthatólag nem vagy olyan helyzetben, hogy válasz a régi és a mostani életed között.

-         Wrath – úgy zokogtam föl, hogy éreztem, hogy a hasamat valaki boxzsáknak használja. Elhomályosult az arca, úgy sírtam, a könnyek végig folytak az arcomon, nem érdekelt, hogy ki az, aki lát, és ki nem! Nem akartam elvbeszíteni őt, nem! Őt nem!!!

-         Szeretlek! Kérlek! Nem menj el! Mindent megteszek! Amit akarsz, ígérem – zokogtam, és bár nem tudtam folyékonyan beszélni, éreztem, hogy a fájdalomtól megfeszül Victor, és tudtam, hogy ő is nekem ad igazat, ahogy Maryon is.

-         Ne beszélj, csak ártasz magadnak – a hasam felé biccentett a fejével -Távol leszünk egymástól, amíg felépülsz, és utána haza jössz, és letöltöd a büntetésed idejét, és utána megbeszéljük, hogyan tovább – mondta szárazon. Minden egyes szótól darabok törtek le a szívemből, és éreztem, hogy véresen szakadnak szét a részeim belül.

-         Összepakoltuk a ruháidat - mondta Lou szárazon, és az ágyra dobta a táskámat, telepakolva. Kétségbe esve néztem körül, és Wrath elengedte a kezemet. Mint egy rossz álom! Elhagy a saját családom? Apámra néztem, aki elfordította a fejét. Anyám kezéért nyúltam aki csak lehajtotta a fejét, és ellépett ágyam mellől. Könnyek hullottak a kemény fapadlóra, miközben Lou is távol lépett az ágyamtól.

-         Sajnálom – mondta, Wrath és lehajolt, hogy mepuszilja számat, de aztán csak arcomat csókolta meg. A mellkasom kínban úszott, ahogy sós könnyeim egyre folytak.

-         Viheted J – mondta anya, és megpuszilta a kezemet.

-         Gyere kislány – szólt sajnálkozva J, intett Victornak aki az ajtóban állt, ő felemelt az ágyról, miközben J levette az infúziót az állványról, és a kezében cipelte le.

-         Ne aggódj – mondta Victor, és óvatosan simogatta a hajamat – Jack, Maryon és Én melletted állunk, nem hagyjuk, hogy Wrath hülyeséget tegyen – motyogta.

-         Kösz – zokogtam a mellkasába.

-         Szerelmes beléd, még jobban, mint eddig – mondta csitítólag. Ha ezt más mondja, akkor azt mondtam volna, hogy hazudik, de Victorról tudtam, hogy igazat mondja-, majd belehal, hogy nem lehet veled, de haragszik rád, nagyon – mondta, miközben végig vitt a nappalin.

-         Nenay, ne aggódj, mindent megoldunk – nyitotta ki az ajtót Jack, a többi Dark csak nézett. Florete némán zokogott. Reid, bátorítólag biccentett nekem. Coleen szeme furán csillogott, mintha valahogy nem értené azt, amit érez. Ian úgy bámult rám, mint ha egy hős lennék. Lujza szeme éppen olyan volt, mint Lou tekintete. Beth sajnálkozva nézett rám.

-         Hildával menjetek – dobta Maryonnak a kulcsot Jack.

Maryon oda sem nézett úgy kapta el. Nem érettem mi folyik itt a szemem könnybe lábadt, és csak sírtam.

-         Nenay, a sebed fel fog szakadni… - suttogta Victor.

-         Nem köszön el – suttogtam.

-         Mert egy szamár – morgott Maryon, mikor beszálltunk Hildába – Victor, vezetsz? – kérdezte.

-         Azt hiszem itt hátul nagyobb szükség, van rám – motyogta, és a hajamat simogatta. J úgy nézett rám, hogy éreztem, hogy az ő szíve is darabokra van törve.

-         Anya! – kiabáltam, de Victor befogta a számat. De anya nem tűnt fel, még csak az ablakhoz sem lépett, hogy intsen.

-         Jó lesz nálunk – bíztatott J-,Ott leszek én, meg Rupert! Sőt még Erin is, majd tudtok csajos estéket tartani, és megkapod a legjobb szobát – veregette meg a lábamat, majd újra előre fordult.

-         Wrath – mondtam tompán, amikor eszembe jutott, ahogy összesimultunk, Hildában, miután rám hozta a frászt.

Annyira fájtak a szavak, melyeket a fejemhez vágtak, hogy miután elsírtam az össze könnyemet, csak vörös, dagadt szemekkel, néztem Victort. Szőke, hullámos haja és arany szeme szinte majdnem egy színű volt. Fehérbőrén mély ráncok voltak, melyeket az aggodalom okozott. Nemsokára megérkeztünk J házába. Tehetetlenül hagytam, hogy felcipeljenek abba a szobába, amibe múltkor is voltam, és miután Victor és Maryon mindenről meggyőződött, hogy tökéletes, és biztonságos, higénikus számomra minden ott hagytak, hosszú búcsozkosád után. Legalább voltak valakik akiknek fontos voltam, akik nem dobtak el, úgy, mint egy régi, dohos játékot. Fájdalmasan összeszorítottam a  szememet, mikor Victor megpuszilta az arcomat. Sose láttam még ilyen gyengédnek, magyarán nagyon szarul lehettem.

Erin nem sokkal később feljött hozzám, átölelt, és vigasztalóan simogatott, majd kedvesen megveregette a lábamat, és minden szó nélkül lecserélte a kötést a hasamon, és közben nem szólt egy szót sem.

Egész éjszaka sikoltoztam a rémálmoktól, és J meg Rupert ott ültek az ágyam két oldalán, és fogták a kezemet. Míg én a sötétben csak egy nevet suttogtam.

- Wraht