22 fejezet - Fájdalom

Ha valaki egyszer megkérdezné tőled, hogy milyen érzés szeretni, te mit felelnél?

Én azt, hogy mindennél jobban fáj, hogy elevenen égeti le a húst a csontodról, és hogy egyenként tépi ki az összes szőr, és hajszáladat. Hogy legszívesebben ordítanál, mikor már elsírtad az összes könnyedet.

És ha ez után valaki azt mondaná, hogy nem éri meg ez az egész, annak a szemébe mondanám, hogy téved!

Mert szeretet tesz minket emberré, szeretet nélkül nincs élet, s hogy minden egyes fájdalommal, és kínnal, amit magában hord, ez a legszebb érzés a világon, ez képes megkülönböztetni a jót a rossztól, e miatt leszel jobb ember, vagy éppen egy boldogtalan lúzer. Ez változtatja meg az életed, ez tesz azzá, aki vagy. S bármi történik is, akit a szíved legmélyéből szeretsz azt örökké szeretni, fogod, mindegy, hogy milyen messze van tőled, mindegy, hogy hallod-e hangját, vagy látod-e az arcát, őt akkor szeretni fogod.

Egyes dolgok nem szűnnek meg a bármennyire is, vágysz rá. Ha valami az életed része, az akkor is a részed, ha már, nem lehetsz vele együtt. Megtanultam a leckét.

Néha az ember hős szeretne lenni, igazi vagány, olyan, mint akiket a tévében lát. Kik a házak tetején rohangálnak, lézer szemük van, erősebbek, mint egy átlag ember. De valójában nem is olyan különlegesek, mint gondolnánk.

Azt hiszem megértettem édesapám üzentét, hogy ha nem akarom elfogadni a feltételeket, amiket az ő szeretete ró rám, de csupán csak azért, hogy éljek, akkor egyedül fogok maradni. Nem csak egy-két hétig, hanem örökre. És mégis, vállalom, mert nem bántam meg, hogy értük mentem. Tudom, hogy megmentettem az életüket, hogy talán, mire ők oda értek volna addigra már késő lett volna.

Ócska kifogások… Én akartam odamenni, látni akarom, hogy mit veszíthetek el, tudni akartam milyen érzés, amikor egyedül állsz szembe a nehézséggel, amikor nem nyújtja apukád védelmező karját. Fel kellett nőnöm, ahhoz, hogy megértsem, hogy mit kell tennem.

Most már tudom, és az fáj a legjobban, hogy nem lehetek otthon, hogy nem ölelhetem meg anyukámat, hogy nem bújhatnék oda apához. Hogy nem kártyázhatok Billel, hogy nem csocsózunk Eddel, vagy, hogy Lou, nem hív ki szkanderozni.
Nem az hiányzott, hogy együtt gyilkoljunk vámpírokat, vagy, hogy a Darkékkal együtt elmenjünk valahova… Hanem az, hogy újra egy család legyünk. Hogy újra fellépjen a házi zenekarunk a Blood Wolf.

Istenem! Mennyi dalunk volt, amit a kocsiban is énekeltünk, mikor mentünk valahova. Apa mindig mondta, hogy milyen hamisan éneklek, mire én megsértődtem, és kibámultam az ablakon, és fél percig nem szóltam egy szót sem, mígnem Edmund meg nem borzolta, hatalmas kezével hajamat, és nem ölelt magához. Vagy mikor anyukámmal tollasoztunk, és Lou mindig igyekezett ellopni a labdát, és közöttünk ugrált. És persze, ahogy Bill leült egy régi kis bőrfotelbe, és a szájában egy tollal, kezében egy halom papírral gondolkodott az új dalunk szövegén, és ritmusán. És mikor anya leszidott, hogy milyen rendetlen a szobám, mindig összevesztünk ezen, aztán ledobálta a könyveimet, én meg kiabáltam és rugdostam a holmimat, és anya a végén, mikor elpakoltam, mindig adott egy puszit az arcomra, és megnéztem vele, a kedvenc sorozatát. Pedig nem is szerettem azokat a filmeket, de fontos volt, hogy együtt legyünk.

De legfőképpen hiányzott Ő… Az, hogy este mellém feküdjön, és megcsókolja a nyakamat és az arcomat, és cikizzen, hogy Mr. Morcossal alszom még mindig. Vagy, hogy szorosan összesimulva csókolózzunk a szünetekben, vagy, hogy megnézzem velem az összes olyan filmet, amin sírni szoktam, és hagyni, hogy ő megvigasztaljon. Vagy piszkálni őt, amiért nem eszik pizzát, vagy hot dogot. És hiányzott, hogy azt mondja: Szeretlek kis butusom!

Eljöttem abból a városból, ahol mindenki szeretett, eljöttem New Sunnyba, ahol megtudtam, hogy vámpír vagyok, először lettem szerelmes, mennyasszony lettem, és lefeküdtem a barátommal… Mindezt azért, hogy utána összetörjenek, és félre lökjenek?

Sok könny, a semmiért. Szégyellem magamat! Az iskolába, mikor visszamentem, csöndbe voltam, nem beszéltem szinte semmit, gyakorlatilag elfutottam sírva, mikor megláttam Wrathot. Bár a jegyeim sokat javultak. Minden éjszaka álomba zokogtam magamat, és csak akkor aludtam át egy éjszakát, mikor rábukkantam Jack Danielsre J egyik fiókjának mélyén. Azóta minden este iszok, hogy tudjak aludni.

Már két hete nem ittam vért, és nem is kívánom. Rupert és S megpróbáltak moziba vinni, vagy éterembe hátha jobban érzem magamat tőle.

De a fájdalom csak akkor kezdet enyhülni, mikor J elhozta a házunkból a gitáromat, erősítőstül, hangfalastul.
Lassan emeltem fel a vállamra, a jól ismert tartót. A gitár kellemesen nehezedett rám. Felvettem a laza terpeszállást, és lábammal dobolni kezdtem majd, a húrok közé csaptam, és a legvadabb ritmusra énekelni kezdtem, és csak folytak, miközben ordítva énekeltem.

Három órán keresztül gitároztam, és az alatt elsírtam minden kínomat. Este mikor lefeküdetem az ágyamban, a gitárt magam mellé fektettem, és lassan húztam végig az ujjaimat, a húrokon, és az arcomat a párnámba fúrtam. A halványkék ágynemű, amit J direkt nekem vett, mert tudta, hogy a kék a kedvenc ágyneműm, olyan idegen volt. Nem volt olyan illata, mint annak az öblítőnek, mint amit anya használ, és nem volt benne Wrath jellegzetes illata sem. Fájón összeszorítottam a szememet. Mára elég volt a sírásból! Inkább elképzeltem, ahogy mellém fekszik, aztán lassan, gyengéden magához húz. Hogy hajamba temeti az arcát, és mélyeket szív az illatomból, miközben én szorosan hozzá tapadok, és simogatom a mellkasát.

Olyan élesen láttam magam előtt, kesze-kusza haját, hogy halványan elmosolyodtam. Majd kinyújtottam a kezemet, és megérintettem bronzszínű haját, ujjaimmal valóssággal éreztem a bársonyos tincseket. Éreztem, hogy megemelkedik a mellkasa, és, hogy a keze erősebben szorít a saját testéhez. Karamell színű szemével olyan éhesen és mohón nézett, hogy alig bírtam ki, hogy ne dobáljam le magamról a ruhákat. De nem kellett megtennem, mert megértette, hogy én is kívánom őt! Ujjai a derekamról a pólója alá csúsztak, finoman feljebb és feljebb húzta rajtam, azt.

Az ablak nyikordult egyet, és én kinyitottam a szememet. És felültem. Magamhoz szorítottam a párnámat, és mély levegőt vettem, hogy kitisztuljon a fejem. J egy tv-t is hozatott nekem, ebbe a szobába, és volt egy kék láva lámpám is, amit most felkattintottam, és letoltam magamról a vékony paplant. Felhúztam a hálóingemet a hasamig, egészen a hegig, amit a golyó okozott. Mutató ujjam újbegyével finoman megérintettem fehér bőrömet a kék színű ragyogásban, és megcirógattam a hegemet. Jó lecke volt, mikor annyira fájt, hogy azok, akiket a családomnak mondtam nincsenek velem, megnéztem ezt a sebet.

Mikor ujjaimat végig futtattam rajta, és még éreztem a kellemetlen szúró érzést, eszembe jutottak a szavak, amiket a fejemhez vágtak. Megráztam a fejemet, és visszadőltem az ágyba, és a kék lávalámpára meredtem.

- Mit gondolsz, szerinted csúnya vagyok? – néztem a kékes fényét – Hát persze, hogy igen. Az emberek csak azért szeretnek, mert a vámpírok szépek. Ha nem lennék vámpír, csúnya lennék, túl nagy szempillákkal, túlságosan telt ajkakkal. Nem kellek senkinek, nem vagyok okos, sem szép. Viccesnek vicces vagyok, de ez nem elég ahhoz, hogy egy önfejű, makacs, bunkó vad gyermeket örökké szeressenek. Nekem vagyok jó gyermek. Nem… Én nem.

A kapcsolóhoz nyúltam, és ahogy megérintettem, egy arc ugrott be. Olyan tisztán akár egy tükörkép. Szinte túlságosan is valóságos volt. Összeráncoltam a szemöldökömet, és tétován lekattintottam a villanyt.

- Aludj, kicsi gitárom, holnap nehéz napunk lesz – fordultam a hangszerem felé, és kezemet birtoklóan köré fontam, és magamhoz szorítottam. Ahogy teljesen a gitárra fontam magam, meg láttam az ágy mellett heverő üreg alkoholos üveget. Az üveg üres volt, pedig mikor behoztam, félig még tele volt. Nem tehettem mást, gondoltam. Pedig tudtam, hogy nem így van.

Másnap korán reggel kopogásra ébredtem. Megfogtam fájó fejemet, és felültem az ágyban, éreztem, hogy a hajam gubancosan simul a nyakamra és a hátamra.

- Ki az? – motyogtam a félhomályba.
- J – mondta egy tömör hang.
- Gyere be – nyúltam át az ágyon és löktem be az üres üveget az ágyam alá.

J barna kockás ingben és egy fekete bőrnadrágban jött be, a fején egy fekete kendő volt kalózosra kötve. Barna szemében semmi fény nem szikrázott. Nem pazarolta arra az idejét, hogy megkérdezze, hogy mi van velem. És nagyon is jól tette. Nem akartam hazudni, és neki is jobb volt úgy, hogy fölöslegesen nem kínoztam mindkettőnket.

- Kapd össze magad, fél óra, és mennünk kell apádékhoz – mondta, és látszott rajta, hogy nem örül neki. A fejem hasogatott a sok alkoholtól, de bólintottam. Gyomrom félelmemben összeszorult, vajon ha csinos leszek, akkor Wrath, megnéz? Vagy megfogja a kezemet… Annyira szerettem volna, ha megölel, és megcsókol, minden kemény szavát elfelejtettem volna, egy édes csókjáért.

Azonban megállítottam magamat, mikor a ruhás táskámhoz léptem. A fejemet hirtelen az ágyamra szegeztem, és az alatt lévő üvegre szegeztem, melyen megcsillant reggel a nap fénye. Düh vágtatott végig ereimen sebesen száguldozó véremen. Még én akarok annak megfeleni valakinek, aki csak azért dobott el magától, mert nem parancsolgathat nekem?! Én könyörögjek, hogy a saját házamba betegyem a lábamat?! Mégis mi jogon?
A táskámba nyúltam, és elégedetten tapintottam ki a rövid bőrnadrágot. J minden ruhámat áthozta az összes kellemetlenség elkerülése miatt. Felhúztam a fenekemre tökéletesen, feszesen simuló bőr gatyát, és markoltam meg a tüskés övet, amivel a csípőmre erősítettem. Kihúztam egy fehér trikót, a táskámból, és magara húztam, az egészalakos tükör elé álltam, és körbe fordultam. Szexi. Ez az egy szó jutott eszembe magamról. És csöppet sem bántam, hogy ez így van. Bementem a fürdőbe, és elvégeztem az emberi dolgaimat, pedig vámpír vagyok vagy mi a fene!

A szemceruzát végig futattam a szememen, és csillogó halvány rózsaszín szájfényt kentem fel a számra. Majd a hajamba egy olyan koponyás hajkendőt kötettem, amilyen Jnek is volt.

Tökéletes, nyugtáztam, és gonosz mosoly futott át az arcomon. És szabad, akár egy madár.
Beágyaztam, és a gitárt finoman a fotelbe „ültettem”. Lesiettem a folyosón le a lépcsőn. A garázsban már vártak a többiek. Rupert egy farmer halászgatyóban fekete trikóval és felzselézett hajjal. Erin két copfba volt kötve a haja. Egy hasnál összekötött ing volt rajta, egy farmer miniszoknyával. Y laza szövet gatya volt, egy fehér pólóval. S pedig szintén fejkendővel a fején egy teljesen kigombolt fekete ingben volt és hozzá egy fekete farmert húzott. A társaságunk eléggé összeöltözött.

Mind bezsúfolódtunk J sötétkék Ford Focusába. Erin vezetett, én ültem az anyós ülésen, egy fájdalmas pillantást vetettem a szerelésben hagyott motoromra, és éreztem, hogy valami összefacsarja a szívemet, de nem engedtem neki, megkeményítettem magamat annyira, hogy ne üsse szét a fájdalom, a hűvös, nyugalom páncélját.

Nem kellett sok, hogy elérjünk a házamhoz. Több mint két hete nem voltam itt. Bizsergés futott át testemen, annyira vágytam ide, annyira szerettem volna berontani, és megcsókolni, hogy hazajöttem. De nem tettem, mert újra az a furcsa érzés hatalmasodott el rajtam, megint bevillant a mér jól ismert arc, és minden más eltűnt a látóteremből, kissé meg is tántorodtam.

- Hé, jól vagy? – tette hátamra a kezét S.

Bólintottam, mert féltem, hogy szavaimmal ellent mondanék magamnak. És elindultunk a házhoz. Felszegtem a fejemet, és érzetem, hogy az alkohol utóhatása miatt egyre és egyre több adrenalin szabadul fel bennem, mintha csak egy jó kis gitárszólót hallanék. Jól ismert léptekkel mentem be a házba, mindenki ott volt, aki Wolf és Dark volt, és most már én is. Maryon azonnal a nyakamba ugrott, és őt követően Jack is. Victor valamivel szolidabb volt. Reid sem tétlenkedett, és Florete sem. Beth hangosan köszönt nekem, és Coleen is bólintott, ami igazán meglepő volt. Szándékosan nem néztem tovább a szobában. Megálltam Maryon mellett, és olyan szorosan fogtam meg a kezét, hogy éreztem, hogy megrándul egy pillanatra.

- Minden rendben? – kérdezte meg anya, ezzel megtörve a csendet.
- Igen – néztem rá csak egy percre, nehogy a végén elérzékenyüljek újra.
- Nenay… - szólalt meg kis tétovázás után Wrath, és kihallottam a hangjából a fájdalmat, mikor magamat is meglepve így szóltam
- Igen? – a hangom inkább volt egy eltorzult morgás, mint közönyös, higgadt kérdés.
- Erre ráértek később is – intette le őt apa, és J felé fordult – Fontos dologról van szó.
- És miről? – köszörülte meg a torkát J.
- Silver Watsonról - mondta csöndesen Reid – úgy tűnik, hogy fél vámpír lett.