23 fejezet - Döntéshez jutni

-         Fél vámpír? – szorítottam bal kezemet a szívemhez, és léptem egyet hátrébb. Hirtelen megint minden összefolyt a szemem előtt. Könnyek. Alig bírtam visszatartani őket. Tehát Silver ezért volt olyan furcsa, ezért nem jött oda hozzám! És ez mind az én hibám! Ha nem jövök New Sunnyba, Arnold nem hal meg, és nem rabolják el a barátaimat, és az egyiket nem teszik mutánssá! Apának igaza, van, a tetteinknek meg vannak a következményei. Megfordultam, és nem hallgatva a magyarázatokra, vagy bármi plusz hírre kifutottam a házból. Olyan gyorsan futottam, mint annak idején, mikor menekültem Wrath elől. A felhők sűrűn, halványszürkén gomolyogtak, az égen, esőt ígért az idő. Az esti kellemes meleget fel váltotta a hűvös szél. Az erdő zöld lombjai és barna törzsei, olyan ismerősek voltak, olyan barátságosak, de nem mertem beljebb menni. Közel az országúthoz futottam, egy régi szarvas csapáson. Túl sok minden történt. Már nem erőltettem magamat, a könnyek egymás után folytak ki a szememből. Mikor elhagytam a New Sunnyt jelzőtáblát lelassítottam, és megláttam a játszóteret. Még télen voltam itt. Mikor Rupert majdnem fejbe lőtt. Most sem volt ott túl sok ember. Egy anyuka volt kint, szőke hajú kisfiával, kinek élénkzöld pulcsija kivirított a sötétzöldes háttérből.  Egy barna hajú copfos kislány szaladt a mókus kereken, és hallgatta, ahogy a bátyja bosszankodva ücsörög egy padon, és a telefonban szidja a haverjának az apját, amiért őt küldte le a testvérével a játszótérre, mikor most éppen valami más dolga volt.

Tehetetlenül álltam ott a rövid fekete nadrágomban, és éreztem, hogy kissé megborzongok, lehajtottam a fejemet, és csöndben elsétáltam mellettük, a fiú rám kapta a szemeit, és füttyentett egyet nekem, de képtelen voltam ezzel foglalkozni, ha Wrath most velem lett volna, akkor valószínűleg csak a haragos pillantásával is halálfélelmet idézett volna elő, a fiúban.

Fájdalom hasított a szívembe, és oldalra fordítottam a fejemet, mert eszembe jutott az első nap a suliban, hogy védtek a tesóim, a kívánós tini fiúk pillantásától….

Mintha mindenkit elvesztettem volna. Átöleltem magamat a kezemmel, miközben lehajtott fejjel sétáltam a járdán. Ha apáék utánam is jönnek, akkor biztos megkapom a szokásos fejmosást. J pedig úgy sem indul utánam, tudja, hogy most szörnyen vagyok.

Észre se vettem, hogy elhaladok a könyvtár mellett. Nem sokkal az előtt mi előtt ide jöttem volna anno, hogy Ruperttel menjek el egy felolvasó estre, akkor kaptam meg életem első bókját Wrathtól.

Innen két sarokra lakik Silver, ráncoltam össze a szemöldökömet. Vajon otthon van? Nem törődve az úttesten haladó kocsikkal, és csikorgó fékjeikkel, átrohantam az úttesten a könyvtár régies épületéhez, mely inkább hasonlított egy ősi raktárhoz, mint egy könyvtárhoz.  Ha nem lenne, a hullámos fémborítás előtt egy fából készült lépcső és terasz, nő meg egy kis emelvény, és a felirat, hogy: KÖNYTÁR, akkor szerintem senki nem jönne rá, hogy mi van itt. A drótkerítés szorosan vette körül az épületet, az ajtón a Zárva felirat volt feltűntetve.

Befordultam a jobb oldalán, és megindultam a kissé bizarr utcán. Mondjuk, inkább volt sikátor. Tisztán éreztem, hogy Silvernek micsoda szüksége van most egy barátra. Őt nem veszthettem el! Nem telt sok időbe, hogy kiérjek a rosszhírű környékről, és beérjek az átlagos kertvárosi részbe. Helyes apró házak sorakoztak egymás mellett, apró kis kertekkel, és mindnek tejfehér hegyes kerítése volt. Néhány helyen még láttam egy-egy németjuhász kutyát, de itt inkább a kis ölebek voltak a divatban. Silverék házának érdekes sötétbarackos enyhén rózsaszínes színe volt, és egy nagy barna 5 –szám díszelgett a házon. Melynek teraszán több oszlop tartotta meg a felső emeleti finom kovácsoltvas erkélyt. Az volt Silver szüleinek a szobája. Kint az udvarukon, a testvére Josh játszott a kutyájukkal, Pajkossal. Egy fiatal kis németjuhász volt. Az egyik füle, mindig lekonyult a másik pedig mindig az ég felé meredezett, és mindenkinek, mindig végig nyalta a nagylábujját.

Josh egy hat éves kisfiú volt gesztenyebarna hajjal, zöld nagy szemekkel, vékony kis testtel. Az első két foga között volt egy nagyobb rés, és Silver mindig azzal piszkálta, hogy este kisebb orrszarvúk futkároznak a fogai között. Igazából a két testvér egy kicsit sem hasonlított egymásra, de Silver imádta az öccsét.

-         Szia Nenay! – kiabált Josh, mikor meglátta, hogy a kapujukban ácsorgok.

-         Josh! – biccentettem.

-         Silverhez jöttél ugye? – futott el a takaros, fehérkutyaház mellől, ahol csinos, sötétlila betűkkel állt a kutya neve. Pajkos vidám csaholva futott kis gazdája mellett – Szegénykém lebetegedett. Tegnap volt nála Dr. Dark, és azt mondta, hogy nagyon sokat kell pihennie. – a kisfiú szája be sem állt, bár közben nagyon komolyan a földre nézett, nehogy megbotoljon Pajkosban, mert az folyton a lába alá futott. Kisvártatva már szélesre tárta nekem az ajtót, és beljebb tessékelt a házba.

-         Anyukádék? – kérdeztem, mikor körbe fordultam az apró kis nappaliban, és borzongó háttal konstatáltam, hogy nincs otthon senki.

-         Elmentek vásárolni – felelte nyugodtan, ám sokkal halkabban.

-         Miért suttogsz? – fordultam felé, és megigazítottam kékingjének gallérját.

-         Mert Silvernek fáj a feje, még a legkisebb zavargásra is kiabálni kezd. Úgy hogy halkan beszélgess vele – mondta, majd összeráncolta vékony szemöldökét – Én addig kimenjek, és megfürdetem Pajkost, ahogy kérte.

Azzal kifordult az ajtón és engem ott hagyott a sok kétségemmel, még halottam farmerjának suhogását, mikor elindultam a lépcső felé, ami az emeltre vitt, ahol a hálószobák voltak, meg egy fürdő. Silver szobája a baloldalon lévő volt. Belül élénkzöld volt a szobaszíne. És fehér műbőr garnitúra sorakozott bent.  Silver rózsaszín mintás hálóingében feküdt az ágyán, és a szemét szorosan lehunyta, és bőre szint áttetszően sápadt volt. Az ágya fölötti falon rengeteg poszter sorakozott. Brad Pitt, Sean Bean, Viggo Mortesen, Orlando Bloom, Daniel Radcliffe. Valamint pár jelentéktelen együttes képe díszelgett még a falán.

-         Szia – köszöntem halkan.

Arca kínba torzult és vörös kusza haja gyakorlatilag ragyogott. Kinyitotta a szemeit, és elhűltem láttukra, a szeme a megszokott mély barna helyett, az arany és rozsfa barna között ingadozott.

-         Szia – tátogta, és a torka olyan száraz volt, akár a sivatag, most vettem csak észre, hogy az ágya mellett, rengeteg üveg sorakozik, melyekben különböző italok voltak. A legtöbb üveg, azonban már üres volt – Nagyon szomjas vagyok – nyögte szárazan. Hát persze, hogy az volt, csak nem éppen vízre vagy teára, esetleg gyümölcslére. A bűntudat, átbukott a fejem felett és magával rántott.

-         Silver, én annyira… saj…sajnálom – nyeltem le a könnyemet. Arca lágy lett.

-         Nem kell, nem a te hibád, ez a betegség, hanem valami furcsa vírus. A doktor ma is jön, hogy adjon nekem abból az elixírből, hogy jobban legyek – megdermedtem az elixír szó hallatára.

-         Azt mondtad… elixír? – agyamban egymás után peregtek a képek, ahogy kicsi koromban, anyu hányszor nyomtam a kezembe az elixíres bögrét, és hogy a termoszban, a hosszú utakra víz vagy tea helyett, rubinvörös sűrű folyadék lötyögött. Most már tudom, hogy az elixír nem más, mint vér.

-         Igen… azt – mondta, majd felsóhajtott – Attól az egy dologtól múlik csak el a szomjam – sóhajtotta. Kezem és lábam egyszerre kezdett el remegni, ahogy Silverre néztem, aki újra lehunyta a szemeit. Istenem! Mit tettem?

-         És, milyen gyakran kell, ezt kapnod? – kapaszkodtam az utolsó mentsvárba.

-         Naponta egyszer, de nem tart túl sokáig a hatás, este megkapom, és így tizenegy felé már kezd fájni, és kiszáradni a szám. Egy fiolányit kapok csak, bár tegnap előtt kaptam az elsőt, mikor elmentünk Dr. Dark rendelőjébe, de aztán rosszabbul lettem, és ő jött ki tegnap hozzánk.

-         Hú – fújtam ki a levegőt, és éreztem, hogy a szememből, már folynak az alattomos könnyek.

-         Te sírsz? – kérdezte halkan.

-         Annyira sajnálom, rogytam le az ágya mellett, és az apró fehér-rózsaszín kockás takarónak sírtam el a bánatomat.

-         Hé! Css – ült fel nehézkesen az ágyban, és lekezdte a hátamat simogatni – Hallottam, hogy összevesztetek Wrathtal, de nyugalom, én beszéltem vele, és tudom, hogy még mindig imád téged. Tudtad, hogy a kémia füzetének hátuljába rajzol le téged? – próbát vigasztalni, amitől, csak még ramatyabbul éreztem magamat.

-         Sajnálom Silver – ismételtem meg újra, és bár tudtam, hogy az elrablásukból nem emlékszik semmire, mert azt hazudtuk a többieknek, hogy közel a házunkhoz találtuk meg őket részegen aludni. De ez valahogy nem vallott Silverre, de mivel leütötték őket, a fej fájása minket igazolt.

Az összeverés pedig azt mondtuk, hogy biztos sokat estek és keltek. A sztori hihető volt, gyors, és egyszerű, na meg persze Reid ötlete. Ő már csak tudja…

-         Nem kell, nem a te hibád – simogatta a hátamat.

-         Dehogynem – szorítottam össze a szememet, és fölálltam az ágya mellől, és megpusziltam a homlokát, majd ránéztem – Ne haragudj rám! Mindent rendbe hozok majd – bólintottam határozottan, majd lesiettem a lépcsőn, el ebből a házból.

Futólag intettem Joshnak, aki még mindig Pajkos fürdetésével bajlódott. Aztán ráfordultam a járdára, és futva indultam el új otthonomba J-hez. Miközben futottam, persze emberi sebességgel elgondolkodtam… Az arc melynek minden vonását olyan jól ismertem, vajon neki mennyi fájdalmat okoztam?

Mert itt, még egy éve sem vagyok, és lám… Máris mennyi mindent tönkre tettem.

Mikor még nem tudtam, hogy mi vagyok, akkor még nem tettem ennyi mindent tönkre.

Egyszerű lány voltam, nah jó… ez nem teljesen igaz. Furcsa voltam, már csak a szemem miatt is, de valamivel átlagosabb, mint most. Nem voltak titkok, sem pedig… nos valóban voltak titkok, de azok más jellegűek volt, olyannak gondoltam őket, mint például, hogy otthon veszekszenek a szülők, de mégsem tárgyaljuk ki az egész osztály előtt.

A mobilom megcsörrent. Idegesen nyúltam a nadrágom zsebébe, és szinte úgy rángattam ki a telefonomat. J neve volt kiírva a képernyőn. Nem késlekedtem felvenni a telefont.

-         N, jól vagy? – kérdezte sürgetően J.

-         Igen jól – hazudtam, mert lelkiekben mélységes bánatot éreztem.

-         Hol vagy? – kérdezte nyugtalanul.

-         Pár utcányira a házadtól – feleltem őszintén.

-         Jól van, menj csak haza hozzánk, de szeretném, ha beszélnél előtte valakivel.

-         Jó – egyeztem bele fáradtan.

Egy pillanatig, halk, lágy búgás hallatszott, majd anyukám csilingelő hangja hallatszott.

-         Kislányom – mondta olyan szeretettel, hogy minden rettegés egy percre elillant.

-         Anya! – feleltem

-         Minden rendben van veled? – kérdezte halkan, fájdalmasan.

-         Igen – suttogtam.

-         Hiányzol kislányom – mondta és éreztem, hogy a beszélgetésünk új fordulatot fog venni.

-         Ti is nekem – feleltem az igazsághoz híven. De bajsejtelmem csak tovább erősödött.

-         Gyere haza – mondta halkan. Megálltam, hála és remény ébredt a szívemben, de az arcom gondterhelt le. Féltem, ami nem volt túl jó… Féltem, hogy újra fájdalmat, és bánatot okozok azoknak, akiket szeretek. És tudtam, hogy amíg nem érek meg a feladatra, bármennyire is szeretném nem térhetek vissza.

-         Nem lehet édesanyám – feleltem, és újra bevillant a szemem előtt az arc, és végre megérettem a lényeget. Amíg én nem hiszem el, hogy meg tudom adni mindenkinek azt, amire szüksége van addig nem térhetek vissza. Amíg csalódást okozok… nem lehet újra Nenay.

-         Ne! Kérlek kislányom – erős sikolya megrázott, és egyszer csak egy erős hang szólalt meg.

-         Nenay! Kicsim… Szeretlek! Hallod? Érted? Gyere vissza hozzám! – Wrath… bevetik a nehézfegyvert. A szemem megtelt könnyel.

-         Szeretlek – feleltem egyszerűen és kinyomtam a telefont. Ennél többet nem mondhattam, és ennél kevesebbet pedig képtelen lettem volna lerendezni azt, amit neki akarok szánni. Ha ismer, akkor tudja, hogy szeretem. Ahogy anyu és a családom is tisztában kell, hogy legyen ezzel!

Megvilágosodott a célom, amíg veszélyes vagyok azokra, akiket szeretek nem lehetek velük.

„Néha távol kell lenned az olyan emberektől, akiket szeretsz, de ez nem jelenti azt, hogy nem szereted, már őket annyira. Néha inkább még jobban megszereted őket!”

( A képen Silver arca van, miután félvámpír lett)