6 fejezet - Megjött!

( Hát ő Nenay XD)

Lou és én egy rakatnyi papír felett görnyedtünk, Lujza már feladata a virrasztást, és a kutatást. Nekünk kellett átnéznünk Maryon terveit az esküvővel kapcsolatban. Lujza egy ( én is alig hittem el) vámpíros könyvvel a kezében terült el az egyik fotelben. A szájpírszingjét piszkálta. Sötétes haja ami már kicsit nőt, most ki volt bontva. Lou pedig idegesen hajigálta a lapokat, egyik kupacból a másikba. Hajnali 1 volt és 19 órától ezzel voltunk elfoglalva. Ásítottam egyet, és megdörzsöltem a szememet, mert már nem is láttam rendesen, hogy mit írt Maryon az ódivatú írásával.

- Minek kell nekünk torta! – kérdezte idegesen Lou. Lábaim Lou ölében pihentek, már régen a csinos kis pizsimben veszítettem, ami tényleg csinos volt.
- Szerintem miattam írta… Pedig én nem is szeretem a tortákat – rántotta meg a vállamat. Lou persze, mint jó testvér, azonnal megcsikizte a talpamat, és mikor nevetve összerándultam, hátra nézett Lujzára.
- Cica, mi lenne ha ennek kis csajnak csinálnák palacsintát az esküvőre? – kérdezte. Mint kiderült Lujzával sok mindenben hasonlítunk, és egészen jóba is lettünk.
- Nekem nyolc – vigyorgott fel a könyvből, majd tovább olvasta.

Anyuék és Lujza szülei éppen kint voltak őrjáraton. Az őrjárat nem volt más, mint ellenőrizni, hogy a Klán itt van e még. Maryon látomása, miszerint valóban elmentek, úgy néz ki igaznak bizonyult, bár én… Én aki tényleg túléltem már jó egy pár Klán akciót tudtam, hogy meccs vége, még nagyon és ismétlem nagyon messze.

Nyújtózkodtam egyet, és felültem. Kimentem a mosdóba és legnagyobb meglepetésemre egy nagyon kellemetlen dologgal szembesültem. Vér… Véres volt a finom anyagú kis bugyim. A hasam is megrándult, és akkora fájdalmat éreztem, mintha valaki jól gyomorszájon vágott volna. Hogy a? Ó ez basszus tényleg fáj.

- Lou! –sikítottam. Szinte hallottam, ahogy a papírok szertelebbenek a levegőben és a földre érnek. Lou lépteit nem halottam, ahogy meredtem előre a véres ruhadarabomra.
- Nenay! – verte meg súlyos ökle az ajtót. Láthatólag nem tudta, hogy bejöhet-e vagy sem. Egy pillanatra abba hagyta a dörömbölést, már nem remegett az ajtó – Te vérzel! – hőkölt meg.

Megérezte… Gondoltam, és majdnem elhánytam magamat. Már én is eléggé erősen éreztem ezt a vér illatot… Oh te jó ég…

- Lou gyere már be! – mondtam, és elfordítottam a tekintetemet a véres fehérneműről. Félelmemben remegtem, és nem tudtam mit csináljak.
- Majd inkább én… - hallottam meg Lujza nyugodt hangját – Lou, állj odébb, nyugi semmi baj – mondta neki. Nyílt az ajtó, és besétált rajta. Miközben reszketve gubbasztottam a wc-n mellém sétált, és mellém guggolt. Megsimogatta a vállamat, majd e kezemre tette a kezét.

- Fáj valamid? – kérdezte meg. A hasamba lévő görcsöcs szorításra gondoltam és bólintottam.

- Itt igaz? – és hűvös kezét a hasamra csúsztatta. Újfent bólintottam.

Rám mosolygott, kedvesen és szelíden. Ilyenkor meglepően hasonlított a testvérére Bethre. Megigazította a haját, majd óvatosan vetetett egy pillantást a véres fehérneműre, amit a levetettem és elhajítottam.

- Nyugalom, semmi baj! – mondta, majd a fürdőszoba szekrényben kezdett el kotorászni – Aha – mondta két perccel később. Egy betétet húzott elő, amelyet ismertem már a reklámokból.

Rá néztem és aztán a kezében tartott egészségügyi cuccra.

- Ezt szépen megoldjuk, és utána elbeszélgetünk – mosolygott rám, és simogatta a hátamat, miközben elmagyarázta, hogy-hogyan kell ezt a holmit használni.

- Megnyugodtál? – kérdezte akkor, amikor már bedobta a mosógépbe a bugyimat.

- Nem – suttogtam, és kezemet a fájó hasamra szorítottam.

- Azért már jobb a színed! – mondta és felsegített.

Amint kiléptem az ajtón egyből Lou jelent meg egyből kérdései százaival bombázta Lujzát. Lujza csak mosolygott, és kanapéhoz kísért, aztán gyengéden rátett a hasamra egy takarót.

- Megbetegedett a kicsi húgod – mondta és egy apró csókot adott Lou ajkára. Lou kérdőn rám nézett, és nekem ekkora már kezdett tisztulni a tudatom… Szóval megbetegedtem. Tehát mégis csak igaz, az amit anno Reid mondott, mikor megvizsgált.

Kirk és Sandy a lányotok olyan szintre emelkedett a túlélési ösztönök miatt, hogy inkább tűnik embernek, mint vámpírnak!

Fájdalom nyílalt újra hasamba, és összeszorítottam a szememet.

- Az én húgom? – kérdezte suttogva Lou, és éppen ugyan olyan megrökönyödött arccal huppant le mellém, mint amilyen az én arcom is volt. Lujza lágy, karamell színű tekintete vidáman csillogva cikázott köztünk, aztán felnevetett.
- Nagyon hasonlítotok egymásra… - mondta, majd tovább nevetett.

Louval éppen olyan értetlenül néztünk össze, mint ahogy mindig is szoktunk… Ha valaki rájött valami összefüggésre, arról mindig mi ketten maradtunk le.

- Hát nem érted Lou!? – tapsikolt már örömében Lujza. Igazából egyikünk sem értette, hogy minek örül ennyire. A hasamba lévő folyamatos szúrás nem volt olyan kellemes, és szerintem Lou is azon tanakodott, hogy ebben mi az ami olyan fene mód jó.

- Nenaynak lehet babája! – mondta és ragyogó mosoly jelent meg az ajkán… szinte meghatódott, átszellemült az arca.

- Milye? – kérdezte ijedten Lou, és úgy megszorította a kezemet, hogy kétrét görnyedtem.

- Kicsi babája – mondta Lujza.

- Ó hogy az – suttogtam, a mikor Lou nem hagyta abba a kezem szorítását.

- Egyet értek – mondta Lou. Arca vámpírságához képest is túl sápadt volt.


Lujza bosszúsan nézett ránk, hogy nem tudjuk felfogni micsoda örömök várnak még rám, persze én sem fogtam föl, úgy fájt a kezem és hasam. Ekkor tájt szökkent be éppen Bill. Levetett e fejéről a sapkát, és lerúgta a csizmáját.

- Mi ez a nagy csönd? – kérdezte meg végül, és csípőre tette a kezét.
- Nenay megbetegedett – mondta vigyorogva Lujza. Hát Billtől hiába várt több lelkesedést. Mi Wolfok hívei voltunk a hosszú csendes döbbenetnek.

Bill úgy ahogy volt ledermedt és meg sem mozdult, a szemét rám majd Loura szegezte. Mindegyikünk arca ugyan abban a grimaszban volt.

Lujza bosszúsan nézett ránk, kissé sértetten is.

- Azt hiszem le kell ülnöm – állapította meg Bill és a karfájára ült annak a kanapénak amelyet Louval osztottam meg.
- Reménytelen estek vagytok – jegyezte meg bosszúsan Lujza, de nem tudta rejteni az elégedett mosolyát.

Fél órán át, egy rohadt szó sem szóltunk egymáshoz. Csöndben emésztettük a hírt és bámultunk ki a fejünkből. Végül Bill megszólalt.

- Vérzel – érintette meg a karomat. Bólintottam, és egyszerre mondtuk Louval.
- Tudom – kissé komikus volt a helyezte, Lujza halkan kuncogott a fotelben mögöttünk. Ahogy két testvérem és én, egy ilyen egyszerű „öröm” hírt ilyen hosszadalmasan emésztünk.

Hajnali három tájt, éreztem, hogy újra ki kell mennem a mosdóba. Igyekeztem nem rosszul lenni a látványtól, így gyorsan cseréltem betétet, és ki is dobtam volna a fürdőben egy kukába, mint ahogy a reklámokban szokták. Na de igen ám. Hol van itt kuka? Csak a konyhában. Undorodva néztem a kezemben tartott kis csomagra, és kisétáltam a fürdőből. Bátyáim arca semmit sem változott. Lujza kérdően nézett rám a könyvéből. Szórakozottan bólintottam, hogy jól vagyok és a konyhába siettem. A konyhában éppen Wrath ült. Egy újságot olvasott, és teljesen el volt képedve, hogy én ébren vagyok. Én meg észre se vettem őt. Lekötött a kis csomag a kezemben.

- Hát te? – kérdezte. Megráztam a fejemet, jobb erről nem tudnia. Így is eléggé szarul mennek a dolgok köztünk. A kisc somagot a kukába hajítottam, és azonnal indultam vissza, hogy szörnyülködő arccal, tovább folytassam csendes szenvedésemet a bátyáimmal, amikor észrevettem, hogy egy kéz fogja meg a könyököm hajlatát.

- Azt hittem már régen aszol, azért nem mentem fel, mert vártam egy kicsit, amíg felmelegszik a böröm – lényegtelen, hogy én ilyen hülye szövegnek nem dőltem be, de mivel arcomon ugyan az a, fura kifejezés ült tovább magyarázkodott.

- Most jöttem meg, és elolvastam ezt az újságot, de utána mentem volna hozzád – simogatta meg a hajamat.

- Jó – mondtam, majd megindultam a nappali irányába. Wrath követett. És amint belépett a nappaliba ő is ledermedt.

- Oh te jó ég! – mondta, és nekidőlt a falnak. Rám meresztette a szemét, én meg visszaültem a kanapéra, és kellemetlenül feszítő hasamra csúsztattam a kezemet.

- Pasik – csóválta meg a fejét Lujza, és tovább olvasta a könyvet. Mint kiderült az este folyamán, ahogy nőtt a létszám, úgy nőtt a döbbenttel átitatott arcok száma. Egyedül a lányok örültek és Reid. A fiúk és én plusz apa, úgy bámultunk magunk elé, mintha a kiderült volna, hogy Three Days Grace – Animal I Have Become című számát Paris Hilton írta volna. Egész nap ébren voltam. A hajnal fényében jöttem csak rá arra, hogy azért újra van egy kis dolgom a mosdóban…

A vámpírok lassan kezdtek feloldódni. Mármint a fiúk, a lányok pedig reménykedni kezdtek, hogy hátha ők is lehetnek olyan szerencsések mit én. Ilyen pocsékul, míg nem telt a hétvégém. A könyvek fölött görnyedtem, és csak olvastam, hogy nehogy egy kicsit is a kialakult helyzettel foglalkozzak. Vasárnap éjjel azonban valami hihetetlen dolog történt. Készülődtem lefeküdni. A szokásos felüléseket csináltam, aztán belebújtam az ágyamban. Tudtam, hogy Wrath ma sem alszik velem. Már kezdtem hozzá szokni.

- Szia – nyitotta ki Wrath az ajtómat. Meglepődtem. Felé fordultam, és felkönyököltem.
- Elköszönni jöttél? – kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.
- Nem – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtómat. Az ágyam mellé sétált. Leguggolt és a kezét az enyémre rakta. Értetlenül néztem a kezünkre aztán rá. Hátra tűrt egy tincset az arcomból, majd elmosolyodott.
- Akkor? – vontam össze a szemöldökömet.
- Csak gondoltam, hogy ha nem bánod… - zavartan a padlóra nézet és elmosolyodott – itt maradnék…

Némán fürkésztem arcát. Nem tudtam, hogy mi az oka, annak, hogy hirtelen mégis velem akar lenni, de nem is foglalkoztatott, elmosolyodtam.

- Örülnék neki – de az arcom hirtelen megrándult, ahogy egy erős görcs kerekedet a hasamban. Aggódva bújt mellém. Hátat fordítottam neki az ágyamban, de hozzá bújtam, nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire szenvedek. A keze azonban a hasamra csúszott és gyengéden simogatta. Még egy érintés sem esett olyan jól, mint ez. A testem ellazult, a kellemes, ám de ismeretlen ingertől.

- Apa csinálta ezt mindig anyának… - motyogta a fülembe Wrath, és tudtam, hogy az emberi szüleire céloz.

- Tényleg? – kérdeztem meg, és én is rácsúsztattam a kezemet az övére.

- Igen. Tiszta Dejavu – mondta és egy apró puszit adott a fülem mögé.

- Örülök, hogy itt vagy – suttogtam neki.

- Én is – motyogta a fülembe.