6 fejezet - Megjött!

( Hát ő Nenay XD)

Lou és én egy rakatnyi papír felett görnyedtünk, Lujza már feladata a virrasztást, és a kutatást. Nekünk kellett átnéznünk Maryon terveit az esküvővel kapcsolatban. Lujza egy ( én is alig hittem el) vámpíros könyvvel a kezében terült el az egyik fotelben. A szájpírszingjét piszkálta. Sötétes haja ami már kicsit nőt, most ki volt bontva. Lou pedig idegesen hajigálta a lapokat, egyik kupacból a másikba. Hajnali 1 volt és 19 órától ezzel voltunk elfoglalva. Ásítottam egyet, és megdörzsöltem a szememet, mert már nem is láttam rendesen, hogy mit írt Maryon az ódivatú írásával.

- Minek kell nekünk torta! – kérdezte idegesen Lou. Lábaim Lou ölében pihentek, már régen a csinos kis pizsimben veszítettem, ami tényleg csinos volt.
- Szerintem miattam írta… Pedig én nem is szeretem a tortákat – rántotta meg a vállamat. Lou persze, mint jó testvér, azonnal megcsikizte a talpamat, és mikor nevetve összerándultam, hátra nézett Lujzára.
- Cica, mi lenne ha ennek kis csajnak csinálnák palacsintát az esküvőre? – kérdezte. Mint kiderült Lujzával sok mindenben hasonlítunk, és egészen jóba is lettünk.
- Nekem nyolc – vigyorgott fel a könyvből, majd tovább olvasta.

Anyuék és Lujza szülei éppen kint voltak őrjáraton. Az őrjárat nem volt más, mint ellenőrizni, hogy a Klán itt van e még. Maryon látomása, miszerint valóban elmentek, úgy néz ki igaznak bizonyult, bár én… Én aki tényleg túléltem már jó egy pár Klán akciót tudtam, hogy meccs vége, még nagyon és ismétlem nagyon messze.

Nyújtózkodtam egyet, és felültem. Kimentem a mosdóba és legnagyobb meglepetésemre egy nagyon kellemetlen dologgal szembesültem. Vér… Véres volt a finom anyagú kis bugyim. A hasam is megrándult, és akkora fájdalmat éreztem, mintha valaki jól gyomorszájon vágott volna. Hogy a? Ó ez basszus tényleg fáj.

- Lou! –sikítottam. Szinte hallottam, ahogy a papírok szertelebbenek a levegőben és a földre érnek. Lou lépteit nem halottam, ahogy meredtem előre a véres ruhadarabomra.
- Nenay! – verte meg súlyos ökle az ajtót. Láthatólag nem tudta, hogy bejöhet-e vagy sem. Egy pillanatra abba hagyta a dörömbölést, már nem remegett az ajtó – Te vérzel! – hőkölt meg.

Megérezte… Gondoltam, és majdnem elhánytam magamat. Már én is eléggé erősen éreztem ezt a vér illatot… Oh te jó ég…

- Lou gyere már be! – mondtam, és elfordítottam a tekintetemet a véres fehérneműről. Félelmemben remegtem, és nem tudtam mit csináljak.
- Majd inkább én… - hallottam meg Lujza nyugodt hangját – Lou, állj odébb, nyugi semmi baj – mondta neki. Nyílt az ajtó, és besétált rajta. Miközben reszketve gubbasztottam a wc-n mellém sétált, és mellém guggolt. Megsimogatta a vállamat, majd e kezemre tette a kezét.

- Fáj valamid? – kérdezte meg. A hasamba lévő görcsöcs szorításra gondoltam és bólintottam.

- Itt igaz? – és hűvös kezét a hasamra csúsztatta. Újfent bólintottam.

Rám mosolygott, kedvesen és szelíden. Ilyenkor meglepően hasonlított a testvérére Bethre. Megigazította a haját, majd óvatosan vetetett egy pillantást a véres fehérneműre, amit a levetettem és elhajítottam.

- Nyugalom, semmi baj! – mondta, majd a fürdőszoba szekrényben kezdett el kotorászni – Aha – mondta két perccel később. Egy betétet húzott elő, amelyet ismertem már a reklámokból.

Rá néztem és aztán a kezében tartott egészségügyi cuccra.

- Ezt szépen megoldjuk, és utána elbeszélgetünk – mosolygott rám, és simogatta a hátamat, miközben elmagyarázta, hogy-hogyan kell ezt a holmit használni.

- Megnyugodtál? – kérdezte akkor, amikor már bedobta a mosógépbe a bugyimat.

- Nem – suttogtam, és kezemet a fájó hasamra szorítottam.

- Azért már jobb a színed! – mondta és felsegített.

Amint kiléptem az ajtón egyből Lou jelent meg egyből kérdései százaival bombázta Lujzát. Lujza csak mosolygott, és kanapéhoz kísért, aztán gyengéden rátett a hasamra egy takarót.

- Megbetegedett a kicsi húgod – mondta és egy apró csókot adott Lou ajkára. Lou kérdőn rám nézett, és nekem ekkora már kezdett tisztulni a tudatom… Szóval megbetegedtem. Tehát mégis csak igaz, az amit anno Reid mondott, mikor megvizsgált.

Kirk és Sandy a lányotok olyan szintre emelkedett a túlélési ösztönök miatt, hogy inkább tűnik embernek, mint vámpírnak!

Fájdalom nyílalt újra hasamba, és összeszorítottam a szememet.

- Az én húgom? – kérdezte suttogva Lou, és éppen ugyan olyan megrökönyödött arccal huppant le mellém, mint amilyen az én arcom is volt. Lujza lágy, karamell színű tekintete vidáman csillogva cikázott köztünk, aztán felnevetett.
- Nagyon hasonlítotok egymásra… - mondta, majd tovább nevetett.

Louval éppen olyan értetlenül néztünk össze, mint ahogy mindig is szoktunk… Ha valaki rájött valami összefüggésre, arról mindig mi ketten maradtunk le.

- Hát nem érted Lou!? – tapsikolt már örömében Lujza. Igazából egyikünk sem értette, hogy minek örül ennyire. A hasamba lévő folyamatos szúrás nem volt olyan kellemes, és szerintem Lou is azon tanakodott, hogy ebben mi az ami olyan fene mód jó.

- Nenaynak lehet babája! – mondta és ragyogó mosoly jelent meg az ajkán… szinte meghatódott, átszellemült az arca.

- Milye? – kérdezte ijedten Lou, és úgy megszorította a kezemet, hogy kétrét görnyedtem.

- Kicsi babája – mondta Lujza.

- Ó hogy az – suttogtam, a mikor Lou nem hagyta abba a kezem szorítását.

- Egyet értek – mondta Lou. Arca vámpírságához képest is túl sápadt volt.


Lujza bosszúsan nézett ránk, hogy nem tudjuk felfogni micsoda örömök várnak még rám, persze én sem fogtam föl, úgy fájt a kezem és hasam. Ekkor tájt szökkent be éppen Bill. Levetett e fejéről a sapkát, és lerúgta a csizmáját.

- Mi ez a nagy csönd? – kérdezte meg végül, és csípőre tette a kezét.
- Nenay megbetegedett – mondta vigyorogva Lujza. Hát Billtől hiába várt több lelkesedést. Mi Wolfok hívei voltunk a hosszú csendes döbbenetnek.

Bill úgy ahogy volt ledermedt és meg sem mozdult, a szemét rám majd Loura szegezte. Mindegyikünk arca ugyan abban a grimaszban volt.

Lujza bosszúsan nézett ránk, kissé sértetten is.

- Azt hiszem le kell ülnöm – állapította meg Bill és a karfájára ült annak a kanapénak amelyet Louval osztottam meg.
- Reménytelen estek vagytok – jegyezte meg bosszúsan Lujza, de nem tudta rejteni az elégedett mosolyát.

Fél órán át, egy rohadt szó sem szóltunk egymáshoz. Csöndben emésztettük a hírt és bámultunk ki a fejünkből. Végül Bill megszólalt.

- Vérzel – érintette meg a karomat. Bólintottam, és egyszerre mondtuk Louval.
- Tudom – kissé komikus volt a helyezte, Lujza halkan kuncogott a fotelben mögöttünk. Ahogy két testvérem és én, egy ilyen egyszerű „öröm” hírt ilyen hosszadalmasan emésztünk.

Hajnali három tájt, éreztem, hogy újra ki kell mennem a mosdóba. Igyekeztem nem rosszul lenni a látványtól, így gyorsan cseréltem betétet, és ki is dobtam volna a fürdőben egy kukába, mint ahogy a reklámokban szokták. Na de igen ám. Hol van itt kuka? Csak a konyhában. Undorodva néztem a kezemben tartott kis csomagra, és kisétáltam a fürdőből. Bátyáim arca semmit sem változott. Lujza kérdően nézett rám a könyvéből. Szórakozottan bólintottam, hogy jól vagyok és a konyhába siettem. A konyhában éppen Wrath ült. Egy újságot olvasott, és teljesen el volt képedve, hogy én ébren vagyok. Én meg észre se vettem őt. Lekötött a kis csomag a kezemben.

- Hát te? – kérdezte. Megráztam a fejemet, jobb erről nem tudnia. Így is eléggé szarul mennek a dolgok köztünk. A kisc somagot a kukába hajítottam, és azonnal indultam vissza, hogy szörnyülködő arccal, tovább folytassam csendes szenvedésemet a bátyáimmal, amikor észrevettem, hogy egy kéz fogja meg a könyököm hajlatát.

- Azt hittem már régen aszol, azért nem mentem fel, mert vártam egy kicsit, amíg felmelegszik a böröm – lényegtelen, hogy én ilyen hülye szövegnek nem dőltem be, de mivel arcomon ugyan az a, fura kifejezés ült tovább magyarázkodott.

- Most jöttem meg, és elolvastam ezt az újságot, de utána mentem volna hozzád – simogatta meg a hajamat.

- Jó – mondtam, majd megindultam a nappali irányába. Wrath követett. És amint belépett a nappaliba ő is ledermedt.

- Oh te jó ég! – mondta, és nekidőlt a falnak. Rám meresztette a szemét, én meg visszaültem a kanapéra, és kellemetlenül feszítő hasamra csúsztattam a kezemet.

- Pasik – csóválta meg a fejét Lujza, és tovább olvasta a könyvet. Mint kiderült az este folyamán, ahogy nőtt a létszám, úgy nőtt a döbbenttel átitatott arcok száma. Egyedül a lányok örültek és Reid. A fiúk és én plusz apa, úgy bámultunk magunk elé, mintha a kiderült volna, hogy Three Days Grace – Animal I Have Become című számát Paris Hilton írta volna. Egész nap ébren voltam. A hajnal fényében jöttem csak rá arra, hogy azért újra van egy kis dolgom a mosdóban…

A vámpírok lassan kezdtek feloldódni. Mármint a fiúk, a lányok pedig reménykedni kezdtek, hogy hátha ők is lehetnek olyan szerencsések mit én. Ilyen pocsékul, míg nem telt a hétvégém. A könyvek fölött görnyedtem, és csak olvastam, hogy nehogy egy kicsit is a kialakult helyzettel foglalkozzak. Vasárnap éjjel azonban valami hihetetlen dolog történt. Készülődtem lefeküdni. A szokásos felüléseket csináltam, aztán belebújtam az ágyamban. Tudtam, hogy Wrath ma sem alszik velem. Már kezdtem hozzá szokni.

- Szia – nyitotta ki Wrath az ajtómat. Meglepődtem. Felé fordultam, és felkönyököltem.
- Elköszönni jöttél? – kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.
- Nem – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtómat. Az ágyam mellé sétált. Leguggolt és a kezét az enyémre rakta. Értetlenül néztem a kezünkre aztán rá. Hátra tűrt egy tincset az arcomból, majd elmosolyodott.
- Akkor? – vontam össze a szemöldökömet.
- Csak gondoltam, hogy ha nem bánod… - zavartan a padlóra nézet és elmosolyodott – itt maradnék…

Némán fürkésztem arcát. Nem tudtam, hogy mi az oka, annak, hogy hirtelen mégis velem akar lenni, de nem is foglalkoztatott, elmosolyodtam.

- Örülnék neki – de az arcom hirtelen megrándult, ahogy egy erős görcs kerekedet a hasamban. Aggódva bújt mellém. Hátat fordítottam neki az ágyamban, de hozzá bújtam, nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire szenvedek. A keze azonban a hasamra csúszott és gyengéden simogatta. Még egy érintés sem esett olyan jól, mint ez. A testem ellazult, a kellemes, ám de ismeretlen ingertől.

- Apa csinálta ezt mindig anyának… - motyogta a fülembe Wrath, és tudtam, hogy az emberi szüleire céloz.

- Tényleg? – kérdeztem meg, és én is rácsúsztattam a kezemet az övére.

- Igen. Tiszta Dejavu – mondta és egy apró puszit adott a fülem mögé.

- Örülök, hogy itt vagy – suttogtam neki.

- Én is – motyogta a fülembe.

5 fejezet - Üdv az életemben

( Ilyen lenne Diego, nos ő a Papa Roach énekese, de ez most nem számít XD)

Néztem az előttem kiterült hatalmas fehér farkast. Az ágyhoz voltam bilincselve, a pisztoly ott hevert két lépésre az ágyamtól. A farkasból pedig folyt a vér. Nem tudtam mennyire mély vagy súlyos a sérülés, de mivel a farkas nem reagált semmire, bepánikoltam és ordítozni kezdtem. Zokogtam illetve az kiabáltam, hogy : - Francba!

Valaki belökte az ajtómat. A valaki persze Wrath volt. Felül meztelen volt, egy farmer volt csak rajta. Szégyellem magam, de amikor megláttam a könnyezni is elfelejtettem.
Először a farkasra nézett aztán a pisztolyra végül én élveztem az egyre sötétebb pillantást. Látta, hogy nem tudok megmozdulni, csak ficánkoltam, mert nagyon vártam arra, hogy megöleljen. A bilincs belevágott a csuklómba, és az már vérzett.

- Nenay – olyan idegesen vette magát hozzám, hogy majdnem neki nyomott a falnak. Puszta kézzel tépte szét a bilincset a kezemen. Pedig a titániumot direkt a mi fajtánk ellen alkották. Amit a kezem kiszabadult, magához szorított. Milyen mesteri látvány volt amikor a vállán pihent az állam. Az a széles és izmos hát. A puha, sima langyos bőr.
- Rupert csinálta ezt? – kérdezte idegesen, és még inkább magához szorított, kockás hasizma az én pihi-puhi bőrömnek feszült. Nem válaszoltam, mert közelségének élvezete most egy erős nyugtatónál is többet ért.
- Igen – suttogtam, ekkor jutott eszembe, hogy mi is van most Ruperttel.
- Megfogom ölni – hörögte.
- Nem! - ragadtam meg a tarkóját.
- Elakart venni tőlem! – mondta, és a szeme úgy csillogott, mintha könnyek lennének benne.
- De most bajban van, igen majdnem lelőt, de végül a golyó elé ugrott – mondtam. Reid vetette magát a szobámba, és amikor körbe nézett és meglátta a szét tépet bilincset a földön, és engem Wrath karjaiba simulni, azonnal a hatalmas farkas alá nyúlt.
- Öld meg Reid! – mondta Wrath hidegen.
- Ne – sikítottam föl, kiakartam magam tépni Wrath karjaiból, de ő sokkal erősebb volt.
- Nem fogom megölni, megfogom gyógyítani – mondta nekem – Kirk – kiabált apámnak.

Egy pokrócba burkolózva ültem a Wrathék házában a konyha előtt, a kezemben egy nagy csészébe tea volt, én meg előre hátra ringattam magamat, és közben meredten bámultam a finom szőnyeg pihéit. Florete és anya ült a két oldalamon.

- Semmi baj Nenay! Túl fogja élni – mondta Florete és megsimogatta a hajamat.
- De akkor én csinálom ki a két kezemmel – morogta anya, és belerúgott a papucsába. Kortyoltam egyet a teámból, és továbbra is a földet bámultam. Semmit nem fogtam föl. Reid szerint sokkos állapotba kerültem.

Nyílt az ajtó, és éreztem, hogy ebben a pillanatban az élet is visszatér belém.
- Túlélte, a golyó a kulcscsont alatt fúródott a testébe, de nem károsított sem csontot, sem ín-t vagy szalagot. Vigyáztam, hogy ne veszítsen még több vért, de így is eléggé sokat vesztett, tehát kéne neki vér. De tekintve, hogy vérfarkas, gyorsan fog termelni a teste utánpótlást. Amúgy magához tért, és látni szeretne – bökött Reid felém.
- Azt már nem! – mondta Wrath aki éppen akkor lépett be a nappaliból.
Wrathra néztem és a könnyek újra csurogni kezdtek az arcomon.
Az arcán fájdalmas kifejezés jelent meg, mellém sétált, és óvatosan összekulcsolta a kezünket.

- Ha szeretnél vele beszélni, akkor csak úgy lehetséges, ha én is veled vagyok! – mondta, majd negsimogatta az arcomat. Bólintottam, Reid szélesre tárta a háta mögött az ajtót. Rupert feküdt már a hatalmas fekete márvány konyhapulton. A bal kulcscsontja fölött kezdődött a fehér kötés, és a felkarján is volt egy kevés. Izmos felső teste emelkedett és süllyedt.

- Nem fog bántani – motyogtam Wrathnak. Ő olyan erősen szorította a kezemet, hogy felssziszentettem. De szépen lassan elengedte, és az ajtónak döntötte a hátát. Odasétáltam Ruperthez, finoman végig húztam a kezem a kötésen, majd kiszáradt ajkára, és a vérveszteségtől, sárgás árnyékokra néztem a szeme alatt.

- Szomjas – motyogtam. Wrath egy pillanat alatt a kezembe nyomott egy vízzel teli poharat, és átölelte a derekamat, amíg megitattam. Rupert kék szeme ekkor nyílt ki. Vörös tincsei nedvesen simultak a homlokához és halántékához.

- Szia kölyök – mosolygott rám erőtlenül.

- Majdnem megöltél minket te sarlatán! – mondtam olyan dühvel, hogy magam is meglepődtem. Rupert szeme bánatosan csillogott.

- Meg kell értened, hogy… - de itt abba hagyta – Igazad van, megbocsáthatatlan amit tettem – kifújta a levegőt, majd álmosakat pislogott – Nagyon hideg van itt – jegyezte meg.

Wrathoz simultam, aki még mindig ölelte a derekamat, és olyan állatias arcot vágott, mint egy gyilkolni készülő oroszlán. Simogattam a karját, hogy megnyugtassam, de nem lett oldottabb, sőt… Úgy nézett Rupertre, mintha már meg is ölt volna.

- Mindjárt haza viszünk – mondtam, és felnéztem Wrathra.
- Amúgy… kösz, hogy nem öltetek meg, megérdemeltem volna – jegyezte meg.
- Hát meg – vicsorogta Wrath.
- Oké… - kezdtem de Wrath megállított.
- Tudod, hogy ki ő nekem?! Te csak az ellenséget látod benne, amikor a legjobb barátod volt! Éppen ő is vámpírok ellen küzd, te meg azt hiszed, hogy ő az oka mindennek!? – ordította – A legtökéletesebb és legszebb dolog amit valaha is kaptam az élettől, és te elvetted volna tőlem!? – majdnem neki ugrott, de az ajtón beviharzott Ian, és nekifeszült Wrathnak. Látszott mekkora erőt fejt ki, hogy ŐT ott tartsa a helyén. Rupert riadt arcára néztem, kedvesem őrült arcára siklott újra a szemem.

A könnyek lassan törtek utat a szememben. Néztem őket, azokat akiket tényleg szeretek, és az egyik megakart ölni, a másik pedig csak azzal foglalkozik, hogy megölje, azt aki végül is mégis csak megmentette az életemet. Hátrálni kezdtem ebből az őrültek házából, ki a konyhából, és ki a a házból, át az erdőn, a mezőkön. Menekülni kezdtem a saját életem elől. Ha már a legjobb barátomba sem bízhatok… akkor kiben? Átugrottam az ágakat, melyek nem bírták a hótakaró súlyát, a hideg szél az arcomba süvített, a szemem már vörös volt. Rohantam nagyon messzire, és keservesen sírtam. Majdnem meghaltam, és rájöttem, hogy a világ nem is olyan biztonságos… Hogy nem csak ellenségeknek fontos a halálom, hanem a barátaimnak is. Másokat sem én érdeklem, hanem az, hogy nekik mennyire fáj, ha én nem vagyok! Mindenki önző. Futottam, egyenesen be a városba, észre se vettem amikor már New Sunny parkjába értem. Lesöpörtem a havat a hintáról, és beleültem. A régi játék nyikorgott, rozsdás csövekre volt erősítve a szíj. Lassan löködtem magam. A hó is esni kezdett, ahogy közelgett a 22 óra. A park tele volt régi játékokkal, mókus kerékkel, és libikókával, mérleghintával, csúszdával, hintával, forgós játékkal. Hintáztattam magamat, és nem érdekelt, hogy néha rám vetül a kocsi fényszórójának fénye. Csak néztem ki a fejemből, és hintáztam a hóesésben. Minden megváltozott… gondoltam keservesen. A fájdalom elszorította a szívemet, ahogy a pisztolyra gondoltam… mintha ezer éve lett volna. Eszembe jutott a durranás hangja, amikor a golyó kisüvített a tárból. Felnéztem az égre, és figyeltem ahogy a kristályos pelyhek hogyan szállingóznak.

Aztán Wrath arca, mint egy őrültté. Nem szívesen vallottam be magamnak, hogy megijedtem tőle. Talán engem is megölne, ha elakarnám hagyni. A mobilom ott volt a zsebemben. És rájöttem, hogy meg kell szegnem szüleim egyik törvényét. Tárcsáztam a számot, amit fejből fújtam. Fel kellett hívnom Diego-t. Winwoodban a van egy eléggé régi utca. Annak az utcának, a 913-as szám alatt van egy Lemezbolt. Gitárokat és egyéb más hangszereket lehet ott venni. Ott dolgozik, helyesebben Diegoé az a bolt. Dido ahogy én hívom… Már 30 éves. És ő volt az egyik legjobb barátom Winwoodban, mindig nála lógtam, és gyakran besegítettem a boltban. Tőle kaptam azt AC/DC-s pólót amiben az első nap mentem a suliba.

Néztem a zöld telefon kagyló jelet, és megnyomtam. Bár a fülembe, ott szajkózott apám hangja : Nenay, ha elmegyünk valahonnan, akkor az a hely számunkra megszűnik, és így lehet a legkönnyebb leplezni a betegségünket. Szörnyen hangzik de így van!

Lenyomtam a gombot, és a fülemhez emeltem. A telefon kicsöngött párszor aztán valaki beleszólt.

- Diego Wero – szólalt meg az ismerős kellemes hang. Becsuktam a szememet. Szinte láttam magam előtt a Fekete haját és sötétkék szinte már fekete szemét. A közepes magasságú jól felépített testét, és a millió tetoválást a karján és testén. A jobb fülében a kis vaskarikát, a szájából kilógó fogpiszkálót, és kellemes vodka szagú leheletét is éreztem.
- Nenay Wolf – mondtam, és igyekezetem, hogy a hangom ne remegjen meg.
Pár pillanatig csönd volt, aztán egy ordítás következett.

- Wolfgirl! – mondta – Hát még emlékszel a jó öreg Didora? – kérdezte, és hallottam, hogy a háttérben éppen Three Days Garce egyik száma szól.
- Persze Dido – mondtam, és lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hát mi van veled nagylány? – mondta, majd egyből vészjósló lett a hangja – Mi a francot csináltál… valami bajod van, hallom a hangodon – mondta és szinte láttam, ahogy dühösen rácsap a pultra. Aztán hallottam a csattanást is a vonalon keresztül, elmosolyodtam, és továbbra is csukva tartottam a szememet. Éreztem a hideg levegőt süvíteni, hallottam a hinta nyikorgását, és megpróbáltam oda képzelni magam 913-as házba ahol Dido éppen takarítja a pultot.
- Hiányoztok… apa új munkája rohadt uncsi, és az suliban is rengeteg kell tanulnom – daráltam a jól ismert szöveget, amit akkor kellet mondanom, ha valaki a rég múltból hirtelen megjelenik.
- Nem ok nélkül hívtál – szögezte le. Csodálatos érzés volt újra hallani Dido hangját, már nem is éreztem a hideget, csak a kellemes meleget, ami Dido kandallójából árad. Láttam a falakon a rock posztereket, ahogy a Diego macskája a Kandúr ( a Sehrekből kapta a nevét) fölugrik a pultra, egyenesen James Master által aláírt részre, és láttam ahogy Diego óvatosan lesöpri onnan, és megvizsgálja az aláírást.
- Naná, hogy nem… Kérdezni akarok valamit – mondtam. És körbe forogtam a régi helyen, az ajtó fölé fel volt akasztva egy gitár amit maga Mick Jagger írt alá.
- Na halljam kis csillag! – mondta, és máris éreztem magamon Dido összpontosító pillantását.
- Ha valaha is olyan helyzetbe kerülök, hogy vissza kell térjek Winwoodba – nagyot nyeltem, mert Wrath arca jelent meg hirtelen előttem, ahogy a fájdalom ragyog tökéletes vonásain – mehetnék hozzád?
- Jézusom! Mit csináltál!? – kiabált.
- Semmit… - mondtam – de otthon totál káosz van – és még nem is tudja, hogy mekkora.
- Jah… - tudtam, hogy eszébe jut az, amikor elmesélte nekem, hogy, hogyan szökött meg otthonról.
- Nos? – kérdeztem.
- Mondok neked valamit! Ha nagyon nagyon eldurvul a helyzet, hozzám mindig jöhetsz. De ne tegyél semmi olyat amit később megbánnál. Adj időt a dolgoknak – mondta.
- Köszönöm- szorítottam össze a szememet, mert tudtam, hogy a dolgok itt már nagyon nem jöhetnek igazán rendbe.
- Hívsz majd még? – kérdezte.
- Minden pénteken 15ó 45p – mondtam.
- És tartsam titokba igaz? – kérdezte.
- Megköszönném – suttogtam. És éreztem, ahogy a kellemes meghitt hangulat, ami Dido okozott lassan elmúlik, újra a hideg és sötét parkban leszek.
- Adj időt a dolgoknak Nenay. Adj időt! – mondta majd lerakta a telefont. Egyikünk sem szeretett búcsúzkodni.

Felálltam a hintából, és elindultam haza. Nem féltem a Klántól. Ma este nem. A házunkhoz vezető út alatt végig Dido szavai jártak a fejemben, és az, hogy mennyire komolyan gondoltam a menekülés lehetőségét arra ébresztett rá, hogy mennyire szeretnék megszabadulni az új életemtől. Megriadtam ettől az érzéstől, hiszen nem akartam elhagyni apáékat, sem Darkékat. Rupról és hülyeségeinkről nem is beszélve. És majdnem vőlegényemet sem.

De az élet mást igazolt. Ahogy múlt el Január nem vártam semmi másra, csak arra, hogy Péntek legyen és 15ó 45p. A régi életemhez fordultam segítségért, és keserű dolognak éreztem, hogy a hőn szeretett régi életem teljesen felfordult. Wrath és köztem a viszony rohamosan romlott. Már nem aludt velem, és egyre többet foglalkozott azzal, hogy megvédjem engem. Minden áldott nap a biztonságom lett számára fontos és nem én. Amikor csókolóztunk akkor persze mindig úgy éreztem, hogy most mégis minden oké, vagy amikor múltkor látványosan elkezdte simogatni a combomat a kocsiban… De ez mindig csak addig tartott amíg nem lett este, vagy nem lett Klán veszély. Vagy Rupert nem jelent meg a suliban. Akkor újra a régi és ijesztő Wrath lett. Nem az a szellemes és kissé bohókás és folyton csókolózós kedvű pasi akit amúgy imádtam.

Január megváltoztatta a családomat is. Én meg egyre távolabb kerültem tőlük. Bár amikor Lou esküvőjét tervezgetve az egész, mégis úgy éreztem, hogy talán újra lehet minden úgy, mint régen.

- Megint mész járőrözni? – kérdeztem bosszúsan amikor láttam, ahogy Wrath az ablakomnál áll.
- Igen – mondta és kissé hátra fordította a fejét.
- Miért nem maradsz csak egyszer velem? – kérdeztem ingerülten.
- Mert vigyázni akarok rád! – mondta hűvös hangon.
- Itt is tudsz vigyázni rám – dobbantottam a lábammal.

Megfordult és rám nézett.

- Nem nyitok vitát – mondta, és elindult az ajtó felé.
- Tudod mit, menj a francba! – dobtam le magamról a fürdőköpenyt, és a hálóingem fölé húzott pólóját is lehúztam magamról. Alatta már ott volt a Füleses hálóingem – De ezt is vidd – lépett át a pólóján és bújtam be az ágyamba.

Lehajolt és fölvette a pólóját, mikor az ágyam szélére ült, elfordultam a fal felé. Megéreztem a kezét a hajamon, dühösen rácsaptam. Megragadta a csuklómat, tudtam, hogy a bilincs okozta vágást nézi, és ebből gyűjt erőt. Kitéptem a kezem az övéből. Hirtelen felrántott az ölébe. Úgy hogy a lábaim az ő két oldalán voltak. Az ajkát vadul az enyémre nyomta. És csókolni kezdett. A karom magától emelkedett fel, és hagytam, hogy eldőljön velem az ágyon. Rajta feküdtem, és csókoltam.

- Szeretlek – mondta. És a lelkem összetört, mert tudtam, hogy ez a búcsú és ő menni készül. Ki, hogy távolról vigyázzon rám!

4 fejezet - A fegyver csövébe nézve

Másnap hajnali tízkor keltem fel, és álmosan megdörzsöltem a szemeimet. Kikecmeregtem az ágyamból, és a fürdőbe vonulva lesikáltam a képemet. Majd felsóhajtva nekiláttam az aznapi teendőimnek. Kivettem a lila körömlakkomat, és óvatosan kilakoztam a körmeimet. Miután ezzel végzetem, és megvártam, míg megszárad, addig dúdolgattam magamba a True Blood című film zenéjét. Mikor a lakk már megszáradt, a hajamat szépen kifésültem és lófarokba kötöttem. Majd kerestem magamnak ruhát. Egy fekete inget vettem fel, és hozzá kényelmes farmert. Mivel verekedtem, szobafogságra lettem ítélve, és nem mehettem ki onnan. Ennek is megvannak a maga privát előnyei. Vigyorogva kiszökdécseltem a szobámba, és meglepődtem, mikor egy napsugár megvilágította az arcomat. Süt a nap. Már olyan régen láttam! Az ablakhoz szökdécseltem, kinyitottam, és kihajoltam rajta. De amint kihajoltam rajta abban pillanatban valaki elkiáltotta magát.

- Hu! – a szívemhez kaptam, mert Rupert csüngött az ablakpárkányomon.
- Bazdmeg! – nyögtem, nem szokásom a csúnya beszéd, de ez azért meglepő volt.
- Szevasz Jégcsap – köszönt, és se szó, se beszéd belendült a szobámba. Én álltam ledermedve, és gyanúsan, lassan fordultam meg. Talán valami alkohol volt a fagyimban?
- Már megbocsáss, de te mi a… - kezdtem, de egy lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot, és a kezét a számra tette.
- Kuss – mondta vidáman – Most meg vagy lepődve mi!? – nevettet fel, és kissé megpaskolta az arcomat.
Bólintottam, mivel a keze még mindig a számon volt.
- Ha tudnád min mentem át, amíg te jó kislánnyá transzformálódtál! Hú ember, már van igazi tetoválásom!
Kikerekedett a szemem és úgy bámultam Rupert vörös tincses fejére, mintha még életemben nem láttam volna.

- A hátamon van egy bazi nagy farkas tetoválva, tudod ami neked is tetszett, amikor múltkor néztük a Teto című újságban. Eszembe jutott az impozáns nagy farkas képe amelyik vonyít a holdra. Még Novemberben nézegettük azt az újságot és meglehetősen be voltunk rúgva, és azt is terveztük, hogy elmegyünk Vegasba megházasodni, és hozzá mennék, egy Felmosó rongyhoz, ő meg egy kalaphoz…
- ÜMMMMMMMMMMMM! – nyögtem, jelezve mennyire megvagyok döbbenve.
- Aha , durva mi? J haverom csinálta – mondta büszkén.

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

- Ja te nem is ismered őt. Lévén, hogy ezekkel a sznobokkal rontod a levegőt. Nagy arc, és nagyon bírnád. Majd elviszlek hozzá, amikor letudod rázni ezt a köcsög bagázst.

Bokán rúgtam, és derűs arca grimaszba váltott át.

- Nem a családodra gondoltam, hanem a Drakulákra.
- Mi? – kérdeztem és elléptem mellőle.
- Tudom, hogy tudod, hogy vámpírok! – mondta, és megrántotta a vállát.
- Te hülye vagy – tettem csípőre a kezem. Ki a bánatos ménkü köpte be őket!?
- Nyugi van szivi, meg vannak az információim a vérszipolyozókról.
- Komplett bolond vagy! – mondta dühösen, és azon imádkoztam, hogy apuék meg egy jó ideig járőrözzenek. Meg voltam döbbenve, és ijedve. Mégis annyira boldog voltam, hogy Rupert tudja, azt is tudja, hogy nem lenne szabad tudnia, és mégis!

Felnevetett. Mély rekedtes nevetés volt, és kihallatszott belőle a keménység és acélosság. Le voltam nyűgözve, az én Rupertem akivel még Novemberben egy pók miatt nem mertünk bemenni a szobájába, most felmászik a házunk falán, tud a vámpírokról, és nem is fél tőlük!

- Na mi van? – kérdezte vigyorogva, meg vagy lepve mi? – mondta majd lehuppant a még bevetetlen ágyamra.
- Te meg… szal… ? – értetlen arcot vágtam és lehuppantam mellé.
- Megváltoztam – mondta komolyan, és átölelte a vállamat – De ami tegnap történt… Nos, én nem akartalak bántani – mondta majd rám emelte tiszta kék szemét.
- Nyugi, volt már keményebb sérülés is rajtam.
- Tudom – vigyorgott egy sort.
- Szal… Mi változott? – kérdeztem, majd megfogtam a bicepszét – Azon kívül, hogy szteroidokat szedsz. – vontam fel a szemöldököm.
- Semmit sem szedek – mondta hetykén – Erő izom, tejet iszom!

Felnevettem, és megpaskoltam a lábát.

- És honnan tudsz erről a hülyeségről? –ebből azért még adódhatnak gondok.
- A vámpírságról? Hát onnan mert Vérfarkas vagyok – mondta majd bekapcsolta TV-t. Nah jó… Ez kicsit váratlanul ért. Eddig is sok legendát hallottam már a vámpírok ősi ellenségeiről, de a fene se gondolta volna, hogy ezek igazak. Rupertről nem tudtam volna elképzelni, ahogy teliholdkor kimegy és átvedli magát farkassá… De az is lehet, hogy csak hülyül. Ám abból, ahogy feszülten üldögélt mellettem nem erre következtettem. Hirtelen eszembe jutott mennyire megbízik bennem, hogy ezt elmondta, de ebben a percben más is leesett.

- Te… - hűltem el, de már nem volt időm reagálni. Titánium bilincs csapódott a csuklómra, ami az ágyhoz láncolt.

- Igen tudom mi vagy! – mondta és a hangja elcsuklott.

- De? – néztem a bilincsre, mely átfogta fehér, puha bőrömet, majd kétségbe esetten ránéztem.

- A Vámpír klán köpött elmondta nekünk, hogy te vagy a kulcs! – mondta és egy nagyot nyelt, majd felállt az ágyról.

- Kulcs? A Klán? Nekünk? – tettem fel a kérdéseket, és az én szemembe is könnyek gyűltek.

- Annyira sajnálom! A Klán miattad van itt, miattad gyilkolják az embereket, és miattad változtunk át. Az Alakváltók miattad tértek vissza Nenay! – mondta, majd elnézett rólam.

- Rupert! – mondta szelíden és fájdalmasan, majd egy könnycsepp legördült az arcomon.

- Meg kell, hogy öljelek! Ha te nem vagy… el fognak menni! Úgy csinálom, hogy ne fájjon – mondta, majd az arcán végig folytak a könnyek. A háta mögül előhúzott egy pisztolyt. Kibiztosította, és a homlokomnak szegezte.

Szembenéztem a fegyverrel, és megszilárdítottam a remegő testemet. Bátran akartam meghalni. És méltóság teljesen, egy rockkerhez méltóan.

- Nenay bocsáss meg – sírt már Rupert is, és a kezében remegett a pisztoly – Te voltál a legjobb barátom, és ha lenne, más mód, én…

Lenyeltem a könnyemet. Szóval itt a vége fuss el véle. Belenéztem a pisztoly csövébe, szinte láttam magam előtt ahogy kirepül belőle a golyó. Egyenesen a koponyámnak csapódik. Szegény apa, anya.

- Menj a francba Rupert Cole! – ordítottam, és nekifeszültem a bilincsnek.
- Nenay! Én – szipogta, és lenézett a földre – meg kell tennem, a rohadt életbe! – mondta és meghúzta a ravaszt. A golyó kirepült, és előttem minden lassítva történt. A golyó centiről centire jött hozzám közelebb, aztán hirtelen Rupert farkassá változott és közém és a golyó közé ugrott. Majd egy nagy csattanással földet ért. A golyó a húsába mélyedt.

3 fejezet - Nenay üzemmód?

Lassan kifújtam a levegőt az igazgatóiban, amikor már kilencedszerre, hallgattam, ahogy az tanárnő megbotránkozva mondja, hogy micsoda felhajtásnak volt a szemtanúja. Megforgattam a szemeimet, és megnéztem a testemre tett friss kötéseket. A vér még nem szivárgott át rajtuk, ám így is tisztában voltam azzal, hogy milyen kellemetlen ez Wrathnak.

- Rendben Mrs. Schtokholm – mondta az igazgató – Innentől már majd én veszem át az ügyet.

Mrs Schtokholm kisétált a teremből, rövid szőke bubifrizuráját megborzolta a huzat, amint kilépett az ajtón. Magassarkú cipőjének még egy ideig hallgattam egyenletes kopogását.

- Uraim és hölgyem – mondta McDarf. Vaníllia színű ige szorosan a testére simult. Csíkos nyakkendője kissé ferdén állt, és a kezében egy műanyag pohár volt – Maguk verekedtek, ami nem meglepő, hiszen mindenki verekszik, még anno én is. Na de az, hogy egy lányt, ilyen kegyetlenül megsebesíteni! Ezt nem vártam öntől Mr. Cole – a mindig vidám igazgató most komoly volt.
- Nem én kezdtem – tette fel a kezét védekezően Rupert.
- Gyáva, gerinctelen hernyó! – köpte szinte a szavakat Wrath, aki annyira feszült volt, mint egy szikla.
- Mr. Dark! Én sem szeretem ha lányokat vernek de …
- Uram, már megbocsásson, de tényleg én kezdtem, és én robbantottam ki az egészet – mondtam, és felálltam a székből.
- Nenay – mondta kedvesen McDarf – Egy nagyszerű, és tehetséges kislány vagy, biztos vagyok benne, hogy jól tudod kezelni a konfliktus helyzeteket, de ez nem az a perc, amikor neked kéne hősködnöd – nézett megrovóan rám a férfi.
- Tényleg ő kezdte – bólogatott hevesen Rupert.
- Nah jó – adta fel az igazgató – És maga Mr. Dark, hogyan jött szóba?
- Nenay a barátnőm és – szinte lángolt a szeme – különben is, ki az az idióta, mocskos gazember aki kezet emel egy nőre?! – mondta magából kikelve.
- Kérem Mr. Dark – mondta csendesebben az igazgató – türtőztesse az indulatait.

És így telt el egy óra. Wrath szidta Rupertet, Rupert engem, én meg győzködtem az igazgatót, hogy valóban én kezdtem. Egy végeláthatatlan sorozta ment ezzel.

- Arra a döntésre jutottam, – játszott az igazgató az ujjaival - hogy maguk, – mutatott rám és Rupertre – holnap nem jelennek meg az iskolában.
- Ezer örömmel – fonta a tarkójára izmos karjait Rupert. Valahogy annyira Ruposan viselkedett, és annyira gyerekesen, hogy nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt az egész balhét csak beképzeltem magamnak.
- Rendben – biccentettem. És magban elmosolyodtam az idióta Ruperten. Hogy lehet valaki ekkora marha? A nevetés kitört belőlem, pont úgy mint Rupertből, de amint egymásra nevettünk, mindketten elhallgattunk. Szomorú érzés fogott el. Vajon mi lesz velünk Rupert?


Három órával később mégis Wrath kocsijában ülve néztem ki az ablakon. Az eső, most kivételesen nem esett de az út mégis csúszós volt. Néztem az aszfaltot, és azon a repedéseket, amelyeken Wrath csoda kocsija száguldott. Bill ment a Motorommal.

Wrath szinte ordítozott a kocsiban, erősen markolta a kormányt, és vadul hadonászott. Az én gondolataim, azonban Rupert körül forogtak. Miért is történt ez így? Ő a legjobb barátom, még azt is tudja, hogy hányas melltartót hordok, a mindenit! Mérgemben rúgtam egyet a kesztyű tartóba, és tovább szidtam magamban Rupert tekintélyes méretű új testét, és idióta logikátlan agyát.
- Nenay! Figyelsz rám? – kiabálta, és hirtelen fékezett. Gonosz dolog lett volna Wrathra haragudni, de most nem volt hozzá türelmem.
- Hmm? – kaptam hirtelen felé a fejemet.
- Nenay! Itt beszélek és te még csak nem is figyelsz rám!? – kérdezte.
- Bocsáss meg, csak Rupon gondolkodtam – mondtam, majd kezére csúsztattam a kezemet, elhúzta a kezét, és kinézett az ablakon.
- Nézd! Én elhiszem, hogy…
- Wrath, sajnálom! Nézd, nagyon hiányzik Rupert – mondtam ki végül. Nem nézett rám, mégis tudtam, hogy félig belehalt ebbe a mondatomba. Ami nála elméletileg lehetetlen.
- Tudom – mondta, majd kifújta a levegőt, és újra némán ültünk egymás mellett.


Otthon a helyzet nem volt ilyen fényes sem. Apa kiakadt, hogy provokálom az embereket a bunyóra. Anya elvolt foglalva azzal, hogy megszámolta a rajtam lévő összes karcolást. Lou megdicsért amiért hű voltam önmagamhoz, és Bill kiakadt felelőtlen vérontásomon. Ed pedig csak nézett rám, és olyan távolinak tűnt… Olyan eszeveszettül hidegnek és ridegnek. Tiszta Rupert 2.

Este Stephen Kingtől néztem a Tortúra című filmet a szobámban. Jól bevackoltam magam az ágyikómba, és citromos fagyit majszoltam. A filmnek még az elején jártam, amikor megcsörrent a mobilom. Dühösen nyúltam a dvd-t irányító távirányítóért, és megnyomtam a pillanat megállító gombot. A Nickelback – Saving Me című száma egyre hangosabban szólt. Kelletlenül a telefonomért nyúltam és felvettem.

- Szia Csajszi – hallottam meg az ismerős régi hangot.
- Ford bá’ – mosolyogtam.
- Itt járőrözök az erdőben. És te mit csinálsz? – ma Ford bá’ volt az éjjeli őr.
- Filmet nézek.
- Trója?
- Nem.
- Van Helsing?
- Nem.
- Sárkányszív?
- Nem.
- Akkor a Tortúrád nézed.
- Talált süllyedt.
- Nem unod még? – kérdezte meg és halkan nevetett.
- Nem… Ezt nem lehet megunni – mondtam, majd lenyaltam a kanálról a fagyi maradékát.
- Tévedés! Mindent meg lehet unni.
- Tévedés! – tiltakoztam.
- Legyen ahogy gondolod – mondta fásult hangon Ford.
- Nézhetem tovább a filmet? – kérdeztem.
- Tudtam, hogy ez fog jönni… - mondta unottan – Wrath veled van?
Egy pillanatra hiány érzettem lett az ágyam másik felére pillantottam, és szinte lyukat égetett a tekintetem a paplanba.

- Nincs itt. Ma éjjel nem alszik nálam – aztán eszembe jutott, hogy soha nem is alszik.
- Összevesztetek? – kérdezte aggodó hangon.
- Nem. Legalább is annyira nem.
- Megint mit csináltál? – nyögött fel szenvedően.
- Semmit! Csak verekedtem. Meg elmondtam neki, hogy hiányzik az egyik haverom.
- Oh te jó ég! – mordult fel Ford – Mindig elmarod magad mellől aki igazán szeret.
- Ez nem igaz! – háborodtam fel.
- De-de.
- Mi?
- Már éppen eljött az ideje, hogy jól megbántsd, túl közel került hozzád, és Nenay üzemmódba kapcsoltál – mondta egy ismeret terjesztő sorozat szinkronhangján Ford’bá.
- Mi az a Nenay üzemmód? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy mi lesz rá a válasz.
- Az elhidegülés. Ebben és a bunkóságban verhetetlen vagy – mondta büszkén Ford.

Ránéztem a fagyimra és az jutott eszembe, hogy a hidegség amit annyiszor érzek, irányomba, nem is másokból, hanem belőlem áradna?
- Meglehet, de én és Wrath együtt vagyunk, és nézném a filmet! Meg sem várva, hogy elbúcsúzzunk egymástól, leraktam a mobilom.

Tényleg én vagyok ilyen hideg? Wrath és én meg távolodunk!? Megborzongtam és elhessegettem a rémisztő érzést, amely hirtelen belsőmet marta. Bekapcsoltam hát a filmet, és egyre telő bendőmet tömtem a fagyival. De végig csak egy dolgon járt az agyam.

„Hiányzik Rup”
„TUDOM!”

Szinte ordított a fejemben ez a két mondat. Elővettem a mobilom és amikor éppen a pszihopata nő kiakadt, mert kedvenc könyvének főhősnője meghalt, akkor írtam egy sms-t.

Szeretlek kicsim, mindennél jobban! Várlak Mr. Morcossal!

Egy ideig néztem a telefonom képernyőjét, és vacilláltam. De végül elküldtem a az sms-t. Nem tőle nem fogok elszakadni. Ő más. Ő az enyém…

Két percre rá sms-em érkezett.

Hamarosan megyek, hiányzol szépségem, lehetőleg ne tömd tele magad fagyival, mert rosszat fogsz álmodni. Én imádlak életem.

Elmosolyodtam. Talán még sem távolodunk. Wrath és Én összetartozunk.

2 fejezet - Verekedés

A mesék, és legtöbbször az össze mese, nem a szerelemről, vagy a szőke hercegről ( jelen esetemben barna) szól. A mesék sokszor a leglehetetlenebb helyzetek túlélésre, és az álmok elérésére tanítanak, meg. Megmutatják, hogy nem csak aludva lehet nagyot álmodni, és céljainkat, mindig el lehet érni ha akarjuk. Ha igazán akarjuk. A kémia óra nem azaz az óra, ahol nyugodtan álmodhatnék, valami szépet és jót. Ahogy a mellettem ülő fiúra nézek, az jut eszembe, hogy mennyire más volt, mikor először ültünk egymás mellett, ahogy bevezetett a suli rejtélyeibe, segített az órákon, barátokat talált nekem. Most egy másik ember ül mellettem, az ő megváltozott testében. A szeme már érett volt, és komoly elszántság csillogott benne, de én még ott láttam, annak a szeretni való kis hülyének is a lényét, mélyen elrejtve, az azurkék szemekben. Rupert mindig is a barátom lesz. Nem tudtam volna elképzelni mást. Ketten együtt akkora csapat voltunk, és semmiféle érzelmi szál, a barátságon kívül, nem árnyékolta be a kapcsolatunkat. Most viszont úgy éreztem Rupert megfosztott a közös fényünktől, és árnyékot vetett rám, túl hatalmas bicepszével, és komor, komoly arcával. Kedvem lett volna, belőni egy poént, hogy lássam nevetni tud e még. A hidegség ami belőle áradt az a sivatagot is megfagyasztotta volna.

- Valami bajod van? – kérdeztem meg suttogva, mikor tanár egy képletet írt fel a táblára.
- Semmi, de úgy igazán – morogta, és a füzete felé görnyedt.
- Ugyan már Rup! – bökte meg a könyökömmel a karját.
- Mi van? – nézett rám. A pillantása idegen volt. Nem is ő nézett vissza rám, hanem valaki más.
- Beszélnünk kéne, valami történt veled! – mondtam halkan.
- Áh szóval csak veled történhetnek dolgok! – csapta be a füzetét.
A tanárnő hirtelen felénk fordult.

- Miss Wolf, talán problémája van? – kérdezte és rám nézett a szemüvege fölött.
- Nincs, tanárnő – mondtam, majd igyekeztem még kisebb lenni a padban.
- Haragszol rám Rupert? – kérdeztem meg.
- És ha igen? Akkor mi van? Elsírod a jégcsap királynak? – tettette fel a kérdés özönt, és Wrath felé biccentett a fejével.
- Hé! – vicsorogtam rá. – Azért tudd, hogy kivel beszélsz haver! Én nem valami ócska lotyó vagyok egy plázából! Oké? – mondtam és egy pillanatig megemelkedett a felső ajkam, hogy rávicsorogjak.
- Tudom kivel beszélek – mondta, majd láttam a tekintetében a fájdalmat, ami annyit öregített rajta, ami öregebbé tette egy százéves teknősnél, és tudtam, valamit velem kapcsolatban bán.

Elfordítottam róla a szemeimet, és nem is szóltam többet azon az órán hozzá. Agyamban annyi kérdőjel csatázott és olyan mérhetetlen harag lett rajtam úrrá, hogy nem lett volna jó, ha szavak formájában könnyítek a lelkemen, így hát inkább belülről fortyogtam. Az óra végén felálltunk, egyszerre. Ahogy régen is Silver aki az egyik legjobb barátom volt az első padból hátra sietett hozzánk. Silver kicsit alacsonyabb volt, mint én. Hosszú vörös haja volt, és gesztenye barnák a szemei. A bőre pedig majdnem olyan fehér, mint Wrathnak. Egy halk szavú de nagyon rendes lány volt.

- Rup, Arya – mondta vigyorogva. Aztán a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy árnyék vetült rá. Megfordultam Wrath állt mögöttem. Hatalmas és ijesztő volt. Most még jobban mint anno.
- Nenay, az ebédlőben találkozunk – mondta és egy szájra puszit kaptam tőle.
- Oké, ja és, mondd meg Iannak, hogy délután elmegyek vele gitárt nézni – mondtam mert eszembe jutott, hogy megígértem neki. Silver kikerekedett szemekkel nézett minket
- Megmondom. Silver – biccentett felé Wrath – Cole – morogta, majd tovább sétált. Nekünk a következő óránk ezen az emelten volt, csak két teremmel odébb.
- Ez mi volt? – sipította Silver, az arca ki volt pirulva, és a szeme lázasan csillogott.
- Szerinted?! – vette oda mérgesen Rupert.
- Jah, hát összejöttem Wrathtal… - mondtam, és lesütöttem a szememet. Zavarban voltam, és nem szerettem volna erről beszélni.
- Összeilletek – mondta egy hosszú csend után Silver. És elmosolyodott. Neki ez nem jelentett gondot. Én is elmosolyodtam, és a ma reggelre gondoltam, és arra, ahogy Wrath ébresztett. Egészen szépen összecsiszolódtunk ez tény.
- Össze hát. – vicsorogta Rupert. Ezt a célzást nem értettem, de felvettem a kesztyűt.
- Talán gond? – kérdeztem, és megálltam a terem közepén. A biológia teremben, minden szem rám és Rupertre szegeződött.
- Ugyan-ugyan – kezdte, majd csúfosan elmosolyodott – A jégkirály és a jégkirálynő, jól kijön egymással.
- Mi ütött beléd Cole? – kiáltott fel ekkor Arnold. Észre se vettem. Ott ült leghátul a szokott helyén.
- Ez nem rád tartozik – morogta vissza.

- Tíz dolcsi, hogy Nenay simán végez vele – suttogta Alan Tim-nek.

- Tartom, de én Rupertre teszek – mondta.

- Hé! – állt közénk Silver – Ti vagytok a legjobb haverok az egész gimiben! Mi a jó francot akartok csinálni? Összebunyózni a terem közepén? – kérdezte, majd mérges pillantást lövellt felénk.

- Nyugi, nem szoktam lányokat verni – tette hozzá gúnyosan Rupert.

- FÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – mondta kórusban az osztály.

Nos ekkor szabadultam el. Félre löktem Silvert, és neki estem Rupertnek, öklömmel megcéloztam az orrát. Majd a fejét is bevertem a padlóba. Nagyot taszajtott ő ekkor rajtam, és neki estem az üveg szekrénynek. Darabokra hullott, és a szilánkok felvágták és megkarcolták a bőrünket, de tovább küzdöttünk. Sípcsonton rúgtam. Ő meg a hajamnál fogva rántott hátra. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és rájöttem, hogy arccal egy szilánk tenger kellős közepébe érkezem, még időben tettem ki a kezemet, így csak azon keletkezett mély vágás. Felpattantam, láttam, hogy Arnold már kimenekült a tömegből. Alan közénk állt, de Rupert félre lökte, és a karomat a hátam mögé csavarta, és a fájdalom abban a pillanatban túl nagy volt. Felkiáltottam és rátapostam a lábára, felszisszent és ekkor, Wrath berontott, ökle akkora csapást ejtett Ruperten, hogy elesett a földön. Wrath azonnal magához ölelt, az arcomat nézte, de én csak kábán pillantottam rá.

- Ezért megdöglesz te rohadék – mondta Wrath amikor látta, hogy milliónyi sebből vérzek.
- Hagyd – csitítottam őt.
- Nem meg mondtam… - nevetett fel keserűen Rupert – Csak hozza a pasiját, ha nagy szarban van!
- Felmordultam – majdnem újra neki indultam volna, de éles fájdalom nyílalt a kicsavart karomba.

Ekkor besétált a Biológia tanár. Amint rájött mi történt, és zöld szeme körbejárt a helyiségen csak ennyit mondott.

- Miss. Wolf, Mr. Cole és Mr. Dark , az igazgatóhoz – az ajtó felé intett – Miss. Watson – fordult Silver felé – szóljon az egyik takarítónak.
- Igen is tanárnő – mondta majd aggódva felénk pillantott.