Díj

Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket!
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


A díjat nagyon hatalmas hálával köszönöm: PinBlue
PinBlue oldala: http://pinblue-utam.blogspot.com/


A hét tulajdonság: 1. Kedvenc színem a kék!
2. A hajnal a kedvenc napszakom
3. Kedvenc együttesem a Nickelback és a Papa Roach meg a Tankcsapda!
4. A könyvek a szenvedélyem
5. Bolondulok az állatokért, kedvenc állatom a farkas
6. Imádom Robertet (L)
7. Kedvenc idézetem: "Néha távol kell lenned az olyan emberektől, akiket szeretsz, de ez nem jelenti azt, hogy nem szereted, már őket annyira. Néha inkább még jobban megszereted őket!"

Akiknek tovább adom: Fanni: http://rogosutakon.blogspot.com/
Delirium: http://delirium-2.blogspot.com/
Szannika: http://edwardandbellastory.blogspot.com/
TuNi: http://tuni-starlight.blogspot.com/
Xéni: http://eljavilagombabyabbey.blogspot.com
Nikki: http://twilightsagafanfictions.blogspot.com
PinBlue: http://pinblue-utam.blogspot.com/

23 fejezet - Döntéshez jutni

-         Fél vámpír? – szorítottam bal kezemet a szívemhez, és léptem egyet hátrébb. Hirtelen megint minden összefolyt a szemem előtt. Könnyek. Alig bírtam visszatartani őket. Tehát Silver ezért volt olyan furcsa, ezért nem jött oda hozzám! És ez mind az én hibám! Ha nem jövök New Sunnyba, Arnold nem hal meg, és nem rabolják el a barátaimat, és az egyiket nem teszik mutánssá! Apának igaza, van, a tetteinknek meg vannak a következményei. Megfordultam, és nem hallgatva a magyarázatokra, vagy bármi plusz hírre kifutottam a házból. Olyan gyorsan futottam, mint annak idején, mikor menekültem Wrath elől. A felhők sűrűn, halványszürkén gomolyogtak, az égen, esőt ígért az idő. Az esti kellemes meleget fel váltotta a hűvös szél. Az erdő zöld lombjai és barna törzsei, olyan ismerősek voltak, olyan barátságosak, de nem mertem beljebb menni. Közel az országúthoz futottam, egy régi szarvas csapáson. Túl sok minden történt. Már nem erőltettem magamat, a könnyek egymás után folytak ki a szememből. Mikor elhagytam a New Sunnyt jelzőtáblát lelassítottam, és megláttam a játszóteret. Még télen voltam itt. Mikor Rupert majdnem fejbe lőtt. Most sem volt ott túl sok ember. Egy anyuka volt kint, szőke hajú kisfiával, kinek élénkzöld pulcsija kivirított a sötétzöldes háttérből.  Egy barna hajú copfos kislány szaladt a mókus kereken, és hallgatta, ahogy a bátyja bosszankodva ücsörög egy padon, és a telefonban szidja a haverjának az apját, amiért őt küldte le a testvérével a játszótérre, mikor most éppen valami más dolga volt.

Tehetetlenül álltam ott a rövid fekete nadrágomban, és éreztem, hogy kissé megborzongok, lehajtottam a fejemet, és csöndben elsétáltam mellettük, a fiú rám kapta a szemeit, és füttyentett egyet nekem, de képtelen voltam ezzel foglalkozni, ha Wrath most velem lett volna, akkor valószínűleg csak a haragos pillantásával is halálfélelmet idézett volna elő, a fiúban.

Fájdalom hasított a szívembe, és oldalra fordítottam a fejemet, mert eszembe jutott az első nap a suliban, hogy védtek a tesóim, a kívánós tini fiúk pillantásától….

Mintha mindenkit elvesztettem volna. Átöleltem magamat a kezemmel, miközben lehajtott fejjel sétáltam a járdán. Ha apáék utánam is jönnek, akkor biztos megkapom a szokásos fejmosást. J pedig úgy sem indul utánam, tudja, hogy most szörnyen vagyok.

Észre se vettem, hogy elhaladok a könyvtár mellett. Nem sokkal az előtt mi előtt ide jöttem volna anno, hogy Ruperttel menjek el egy felolvasó estre, akkor kaptam meg életem első bókját Wrathtól.

Innen két sarokra lakik Silver, ráncoltam össze a szemöldökömet. Vajon otthon van? Nem törődve az úttesten haladó kocsikkal, és csikorgó fékjeikkel, átrohantam az úttesten a könyvtár régies épületéhez, mely inkább hasonlított egy ősi raktárhoz, mint egy könyvtárhoz.  Ha nem lenne, a hullámos fémborítás előtt egy fából készült lépcső és terasz, nő meg egy kis emelvény, és a felirat, hogy: KÖNYTÁR, akkor szerintem senki nem jönne rá, hogy mi van itt. A drótkerítés szorosan vette körül az épületet, az ajtón a Zárva felirat volt feltűntetve.

Befordultam a jobb oldalán, és megindultam a kissé bizarr utcán. Mondjuk, inkább volt sikátor. Tisztán éreztem, hogy Silvernek micsoda szüksége van most egy barátra. Őt nem veszthettem el! Nem telt sok időbe, hogy kiérjek a rosszhírű környékről, és beérjek az átlagos kertvárosi részbe. Helyes apró házak sorakoztak egymás mellett, apró kis kertekkel, és mindnek tejfehér hegyes kerítése volt. Néhány helyen még láttam egy-egy németjuhász kutyát, de itt inkább a kis ölebek voltak a divatban. Silverék házának érdekes sötétbarackos enyhén rózsaszínes színe volt, és egy nagy barna 5 –szám díszelgett a házon. Melynek teraszán több oszlop tartotta meg a felső emeleti finom kovácsoltvas erkélyt. Az volt Silver szüleinek a szobája. Kint az udvarukon, a testvére Josh játszott a kutyájukkal, Pajkossal. Egy fiatal kis németjuhász volt. Az egyik füle, mindig lekonyult a másik pedig mindig az ég felé meredezett, és mindenkinek, mindig végig nyalta a nagylábujját.

Josh egy hat éves kisfiú volt gesztenyebarna hajjal, zöld nagy szemekkel, vékony kis testtel. Az első két foga között volt egy nagyobb rés, és Silver mindig azzal piszkálta, hogy este kisebb orrszarvúk futkároznak a fogai között. Igazából a két testvér egy kicsit sem hasonlított egymásra, de Silver imádta az öccsét.

-         Szia Nenay! – kiabált Josh, mikor meglátta, hogy a kapujukban ácsorgok.

-         Josh! – biccentettem.

-         Silverhez jöttél ugye? – futott el a takaros, fehérkutyaház mellől, ahol csinos, sötétlila betűkkel állt a kutya neve. Pajkos vidám csaholva futott kis gazdája mellett – Szegénykém lebetegedett. Tegnap volt nála Dr. Dark, és azt mondta, hogy nagyon sokat kell pihennie. – a kisfiú szája be sem állt, bár közben nagyon komolyan a földre nézett, nehogy megbotoljon Pajkosban, mert az folyton a lába alá futott. Kisvártatva már szélesre tárta nekem az ajtót, és beljebb tessékelt a házba.

-         Anyukádék? – kérdeztem, mikor körbe fordultam az apró kis nappaliban, és borzongó háttal konstatáltam, hogy nincs otthon senki.

-         Elmentek vásárolni – felelte nyugodtan, ám sokkal halkabban.

-         Miért suttogsz? – fordultam felé, és megigazítottam kékingjének gallérját.

-         Mert Silvernek fáj a feje, még a legkisebb zavargásra is kiabálni kezd. Úgy hogy halkan beszélgess vele – mondta, majd összeráncolta vékony szemöldökét – Én addig kimenjek, és megfürdetem Pajkost, ahogy kérte.

Azzal kifordult az ajtón és engem ott hagyott a sok kétségemmel, még halottam farmerjának suhogását, mikor elindultam a lépcső felé, ami az emeltre vitt, ahol a hálószobák voltak, meg egy fürdő. Silver szobája a baloldalon lévő volt. Belül élénkzöld volt a szobaszíne. És fehér műbőr garnitúra sorakozott bent.  Silver rózsaszín mintás hálóingében feküdt az ágyán, és a szemét szorosan lehunyta, és bőre szint áttetszően sápadt volt. Az ágya fölötti falon rengeteg poszter sorakozott. Brad Pitt, Sean Bean, Viggo Mortesen, Orlando Bloom, Daniel Radcliffe. Valamint pár jelentéktelen együttes képe díszelgett még a falán.

-         Szia – köszöntem halkan.

Arca kínba torzult és vörös kusza haja gyakorlatilag ragyogott. Kinyitotta a szemeit, és elhűltem láttukra, a szeme a megszokott mély barna helyett, az arany és rozsfa barna között ingadozott.

-         Szia – tátogta, és a torka olyan száraz volt, akár a sivatag, most vettem csak észre, hogy az ágya mellett, rengeteg üveg sorakozik, melyekben különböző italok voltak. A legtöbb üveg, azonban már üres volt – Nagyon szomjas vagyok – nyögte szárazan. Hát persze, hogy az volt, csak nem éppen vízre vagy teára, esetleg gyümölcslére. A bűntudat, átbukott a fejem felett és magával rántott.

-         Silver, én annyira… saj…sajnálom – nyeltem le a könnyemet. Arca lágy lett.

-         Nem kell, nem a te hibád, ez a betegség, hanem valami furcsa vírus. A doktor ma is jön, hogy adjon nekem abból az elixírből, hogy jobban legyek – megdermedtem az elixír szó hallatára.

-         Azt mondtad… elixír? – agyamban egymás után peregtek a képek, ahogy kicsi koromban, anyu hányszor nyomtam a kezembe az elixíres bögrét, és hogy a termoszban, a hosszú utakra víz vagy tea helyett, rubinvörös sűrű folyadék lötyögött. Most már tudom, hogy az elixír nem más, mint vér.

-         Igen… azt – mondta, majd felsóhajtott – Attól az egy dologtól múlik csak el a szomjam – sóhajtotta. Kezem és lábam egyszerre kezdett el remegni, ahogy Silverre néztem, aki újra lehunyta a szemeit. Istenem! Mit tettem?

-         És, milyen gyakran kell, ezt kapnod? – kapaszkodtam az utolsó mentsvárba.

-         Naponta egyszer, de nem tart túl sokáig a hatás, este megkapom, és így tizenegy felé már kezd fájni, és kiszáradni a szám. Egy fiolányit kapok csak, bár tegnap előtt kaptam az elsőt, mikor elmentünk Dr. Dark rendelőjébe, de aztán rosszabbul lettem, és ő jött ki tegnap hozzánk.

-         Hú – fújtam ki a levegőt, és éreztem, hogy a szememből, már folynak az alattomos könnyek.

-         Te sírsz? – kérdezte halkan.

-         Annyira sajnálom, rogytam le az ágya mellett, és az apró fehér-rózsaszín kockás takarónak sírtam el a bánatomat.

-         Hé! Css – ült fel nehézkesen az ágyban, és lekezdte a hátamat simogatni – Hallottam, hogy összevesztetek Wrathtal, de nyugalom, én beszéltem vele, és tudom, hogy még mindig imád téged. Tudtad, hogy a kémia füzetének hátuljába rajzol le téged? – próbát vigasztalni, amitől, csak még ramatyabbul éreztem magamat.

-         Sajnálom Silver – ismételtem meg újra, és bár tudtam, hogy az elrablásukból nem emlékszik semmire, mert azt hazudtuk a többieknek, hogy közel a házunkhoz találtuk meg őket részegen aludni. De ez valahogy nem vallott Silverre, de mivel leütötték őket, a fej fájása minket igazolt.

Az összeverés pedig azt mondtuk, hogy biztos sokat estek és keltek. A sztori hihető volt, gyors, és egyszerű, na meg persze Reid ötlete. Ő már csak tudja…

-         Nem kell, nem a te hibád – simogatta a hátamat.

-         Dehogynem – szorítottam össze a szememet, és fölálltam az ágya mellől, és megpusziltam a homlokát, majd ránéztem – Ne haragudj rám! Mindent rendbe hozok majd – bólintottam határozottan, majd lesiettem a lépcsőn, el ebből a házból.

Futólag intettem Joshnak, aki még mindig Pajkos fürdetésével bajlódott. Aztán ráfordultam a járdára, és futva indultam el új otthonomba J-hez. Miközben futottam, persze emberi sebességgel elgondolkodtam… Az arc melynek minden vonását olyan jól ismertem, vajon neki mennyi fájdalmat okoztam?

Mert itt, még egy éve sem vagyok, és lám… Máris mennyi mindent tönkre tettem.

Mikor még nem tudtam, hogy mi vagyok, akkor még nem tettem ennyi mindent tönkre.

Egyszerű lány voltam, nah jó… ez nem teljesen igaz. Furcsa voltam, már csak a szemem miatt is, de valamivel átlagosabb, mint most. Nem voltak titkok, sem pedig… nos valóban voltak titkok, de azok más jellegűek volt, olyannak gondoltam őket, mint például, hogy otthon veszekszenek a szülők, de mégsem tárgyaljuk ki az egész osztály előtt.

A mobilom megcsörrent. Idegesen nyúltam a nadrágom zsebébe, és szinte úgy rángattam ki a telefonomat. J neve volt kiírva a képernyőn. Nem késlekedtem felvenni a telefont.

-         N, jól vagy? – kérdezte sürgetően J.

-         Igen jól – hazudtam, mert lelkiekben mélységes bánatot éreztem.

-         Hol vagy? – kérdezte nyugtalanul.

-         Pár utcányira a házadtól – feleltem őszintén.

-         Jól van, menj csak haza hozzánk, de szeretném, ha beszélnél előtte valakivel.

-         Jó – egyeztem bele fáradtan.

Egy pillanatig, halk, lágy búgás hallatszott, majd anyukám csilingelő hangja hallatszott.

-         Kislányom – mondta olyan szeretettel, hogy minden rettegés egy percre elillant.

-         Anya! – feleltem

-         Minden rendben van veled? – kérdezte halkan, fájdalmasan.

-         Igen – suttogtam.

-         Hiányzol kislányom – mondta és éreztem, hogy a beszélgetésünk új fordulatot fog venni.

-         Ti is nekem – feleltem az igazsághoz híven. De bajsejtelmem csak tovább erősödött.

-         Gyere haza – mondta halkan. Megálltam, hála és remény ébredt a szívemben, de az arcom gondterhelt le. Féltem, ami nem volt túl jó… Féltem, hogy újra fájdalmat, és bánatot okozok azoknak, akiket szeretek. És tudtam, hogy amíg nem érek meg a feladatra, bármennyire is szeretném nem térhetek vissza.

-         Nem lehet édesanyám – feleltem, és újra bevillant a szemem előtt az arc, és végre megérettem a lényeget. Amíg én nem hiszem el, hogy meg tudom adni mindenkinek azt, amire szüksége van addig nem térhetek vissza. Amíg csalódást okozok… nem lehet újra Nenay.

-         Ne! Kérlek kislányom – erős sikolya megrázott, és egyszer csak egy erős hang szólalt meg.

-         Nenay! Kicsim… Szeretlek! Hallod? Érted? Gyere vissza hozzám! – Wrath… bevetik a nehézfegyvert. A szemem megtelt könnyel.

-         Szeretlek – feleltem egyszerűen és kinyomtam a telefont. Ennél többet nem mondhattam, és ennél kevesebbet pedig képtelen lettem volna lerendezni azt, amit neki akarok szánni. Ha ismer, akkor tudja, hogy szeretem. Ahogy anyu és a családom is tisztában kell, hogy legyen ezzel!

Megvilágosodott a célom, amíg veszélyes vagyok azokra, akiket szeretek nem lehetek velük.

„Néha távol kell lenned az olyan emberektől, akiket szeretsz, de ez nem jelenti azt, hogy nem szereted, már őket annyira. Néha inkább még jobban megszereted őket!”

( A képen Silver arca van, miután félvámpír lett)

22 fejezet - Fájdalom

Ha valaki egyszer megkérdezné tőled, hogy milyen érzés szeretni, te mit felelnél?

Én azt, hogy mindennél jobban fáj, hogy elevenen égeti le a húst a csontodról, és hogy egyenként tépi ki az összes szőr, és hajszáladat. Hogy legszívesebben ordítanál, mikor már elsírtad az összes könnyedet.

És ha ez után valaki azt mondaná, hogy nem éri meg ez az egész, annak a szemébe mondanám, hogy téved!

Mert szeretet tesz minket emberré, szeretet nélkül nincs élet, s hogy minden egyes fájdalommal, és kínnal, amit magában hord, ez a legszebb érzés a világon, ez képes megkülönböztetni a jót a rossztól, e miatt leszel jobb ember, vagy éppen egy boldogtalan lúzer. Ez változtatja meg az életed, ez tesz azzá, aki vagy. S bármi történik is, akit a szíved legmélyéből szeretsz azt örökké szeretni, fogod, mindegy, hogy milyen messze van tőled, mindegy, hogy hallod-e hangját, vagy látod-e az arcát, őt akkor szeretni fogod.

Egyes dolgok nem szűnnek meg a bármennyire is, vágysz rá. Ha valami az életed része, az akkor is a részed, ha már, nem lehetsz vele együtt. Megtanultam a leckét.

Néha az ember hős szeretne lenni, igazi vagány, olyan, mint akiket a tévében lát. Kik a házak tetején rohangálnak, lézer szemük van, erősebbek, mint egy átlag ember. De valójában nem is olyan különlegesek, mint gondolnánk.

Azt hiszem megértettem édesapám üzentét, hogy ha nem akarom elfogadni a feltételeket, amiket az ő szeretete ró rám, de csupán csak azért, hogy éljek, akkor egyedül fogok maradni. Nem csak egy-két hétig, hanem örökre. És mégis, vállalom, mert nem bántam meg, hogy értük mentem. Tudom, hogy megmentettem az életüket, hogy talán, mire ők oda értek volna addigra már késő lett volna.

Ócska kifogások… Én akartam odamenni, látni akarom, hogy mit veszíthetek el, tudni akartam milyen érzés, amikor egyedül állsz szembe a nehézséggel, amikor nem nyújtja apukád védelmező karját. Fel kellett nőnöm, ahhoz, hogy megértsem, hogy mit kell tennem.

Most már tudom, és az fáj a legjobban, hogy nem lehetek otthon, hogy nem ölelhetem meg anyukámat, hogy nem bújhatnék oda apához. Hogy nem kártyázhatok Billel, hogy nem csocsózunk Eddel, vagy, hogy Lou, nem hív ki szkanderozni.
Nem az hiányzott, hogy együtt gyilkoljunk vámpírokat, vagy, hogy a Darkékkal együtt elmenjünk valahova… Hanem az, hogy újra egy család legyünk. Hogy újra fellépjen a házi zenekarunk a Blood Wolf.

Istenem! Mennyi dalunk volt, amit a kocsiban is énekeltünk, mikor mentünk valahova. Apa mindig mondta, hogy milyen hamisan éneklek, mire én megsértődtem, és kibámultam az ablakon, és fél percig nem szóltam egy szót sem, mígnem Edmund meg nem borzolta, hatalmas kezével hajamat, és nem ölelt magához. Vagy mikor anyukámmal tollasoztunk, és Lou mindig igyekezett ellopni a labdát, és közöttünk ugrált. És persze, ahogy Bill leült egy régi kis bőrfotelbe, és a szájában egy tollal, kezében egy halom papírral gondolkodott az új dalunk szövegén, és ritmusán. És mikor anya leszidott, hogy milyen rendetlen a szobám, mindig összevesztünk ezen, aztán ledobálta a könyveimet, én meg kiabáltam és rugdostam a holmimat, és anya a végén, mikor elpakoltam, mindig adott egy puszit az arcomra, és megnéztem vele, a kedvenc sorozatát. Pedig nem is szerettem azokat a filmeket, de fontos volt, hogy együtt legyünk.

De legfőképpen hiányzott Ő… Az, hogy este mellém feküdjön, és megcsókolja a nyakamat és az arcomat, és cikizzen, hogy Mr. Morcossal alszom még mindig. Vagy, hogy szorosan összesimulva csókolózzunk a szünetekben, vagy, hogy megnézzem velem az összes olyan filmet, amin sírni szoktam, és hagyni, hogy ő megvigasztaljon. Vagy piszkálni őt, amiért nem eszik pizzát, vagy hot dogot. És hiányzott, hogy azt mondja: Szeretlek kis butusom!

Eljöttem abból a városból, ahol mindenki szeretett, eljöttem New Sunnyba, ahol megtudtam, hogy vámpír vagyok, először lettem szerelmes, mennyasszony lettem, és lefeküdtem a barátommal… Mindezt azért, hogy utána összetörjenek, és félre lökjenek?

Sok könny, a semmiért. Szégyellem magamat! Az iskolába, mikor visszamentem, csöndbe voltam, nem beszéltem szinte semmit, gyakorlatilag elfutottam sírva, mikor megláttam Wrathot. Bár a jegyeim sokat javultak. Minden éjszaka álomba zokogtam magamat, és csak akkor aludtam át egy éjszakát, mikor rábukkantam Jack Danielsre J egyik fiókjának mélyén. Azóta minden este iszok, hogy tudjak aludni.

Már két hete nem ittam vért, és nem is kívánom. Rupert és S megpróbáltak moziba vinni, vagy éterembe hátha jobban érzem magamat tőle.

De a fájdalom csak akkor kezdet enyhülni, mikor J elhozta a házunkból a gitáromat, erősítőstül, hangfalastul.
Lassan emeltem fel a vállamra, a jól ismert tartót. A gitár kellemesen nehezedett rám. Felvettem a laza terpeszállást, és lábammal dobolni kezdtem majd, a húrok közé csaptam, és a legvadabb ritmusra énekelni kezdtem, és csak folytak, miközben ordítva énekeltem.

Három órán keresztül gitároztam, és az alatt elsírtam minden kínomat. Este mikor lefeküdetem az ágyamban, a gitárt magam mellé fektettem, és lassan húztam végig az ujjaimat, a húrokon, és az arcomat a párnámba fúrtam. A halványkék ágynemű, amit J direkt nekem vett, mert tudta, hogy a kék a kedvenc ágyneműm, olyan idegen volt. Nem volt olyan illata, mint annak az öblítőnek, mint amit anya használ, és nem volt benne Wrath jellegzetes illata sem. Fájón összeszorítottam a szememet. Mára elég volt a sírásból! Inkább elképzeltem, ahogy mellém fekszik, aztán lassan, gyengéden magához húz. Hogy hajamba temeti az arcát, és mélyeket szív az illatomból, miközben én szorosan hozzá tapadok, és simogatom a mellkasát.

Olyan élesen láttam magam előtt, kesze-kusza haját, hogy halványan elmosolyodtam. Majd kinyújtottam a kezemet, és megérintettem bronzszínű haját, ujjaimmal valóssággal éreztem a bársonyos tincseket. Éreztem, hogy megemelkedik a mellkasa, és, hogy a keze erősebben szorít a saját testéhez. Karamell színű szemével olyan éhesen és mohón nézett, hogy alig bírtam ki, hogy ne dobáljam le magamról a ruhákat. De nem kellett megtennem, mert megértette, hogy én is kívánom őt! Ujjai a derekamról a pólója alá csúsztak, finoman feljebb és feljebb húzta rajtam, azt.

Az ablak nyikordult egyet, és én kinyitottam a szememet. És felültem. Magamhoz szorítottam a párnámat, és mély levegőt vettem, hogy kitisztuljon a fejem. J egy tv-t is hozatott nekem, ebbe a szobába, és volt egy kék láva lámpám is, amit most felkattintottam, és letoltam magamról a vékony paplant. Felhúztam a hálóingemet a hasamig, egészen a hegig, amit a golyó okozott. Mutató ujjam újbegyével finoman megérintettem fehér bőrömet a kék színű ragyogásban, és megcirógattam a hegemet. Jó lecke volt, mikor annyira fájt, hogy azok, akiket a családomnak mondtam nincsenek velem, megnéztem ezt a sebet.

Mikor ujjaimat végig futtattam rajta, és még éreztem a kellemetlen szúró érzést, eszembe jutottak a szavak, amiket a fejemhez vágtak. Megráztam a fejemet, és visszadőltem az ágyba, és a kék lávalámpára meredtem.

- Mit gondolsz, szerinted csúnya vagyok? – néztem a kékes fényét – Hát persze, hogy igen. Az emberek csak azért szeretnek, mert a vámpírok szépek. Ha nem lennék vámpír, csúnya lennék, túl nagy szempillákkal, túlságosan telt ajkakkal. Nem kellek senkinek, nem vagyok okos, sem szép. Viccesnek vicces vagyok, de ez nem elég ahhoz, hogy egy önfejű, makacs, bunkó vad gyermeket örökké szeressenek. Nekem vagyok jó gyermek. Nem… Én nem.

A kapcsolóhoz nyúltam, és ahogy megérintettem, egy arc ugrott be. Olyan tisztán akár egy tükörkép. Szinte túlságosan is valóságos volt. Összeráncoltam a szemöldökömet, és tétován lekattintottam a villanyt.

- Aludj, kicsi gitárom, holnap nehéz napunk lesz – fordultam a hangszerem felé, és kezemet birtoklóan köré fontam, és magamhoz szorítottam. Ahogy teljesen a gitárra fontam magam, meg láttam az ágy mellett heverő üreg alkoholos üveget. Az üveg üres volt, pedig mikor behoztam, félig még tele volt. Nem tehettem mást, gondoltam. Pedig tudtam, hogy nem így van.

Másnap korán reggel kopogásra ébredtem. Megfogtam fájó fejemet, és felültem az ágyban, éreztem, hogy a hajam gubancosan simul a nyakamra és a hátamra.

- Ki az? – motyogtam a félhomályba.
- J – mondta egy tömör hang.
- Gyere be – nyúltam át az ágyon és löktem be az üres üveget az ágyam alá.

J barna kockás ingben és egy fekete bőrnadrágban jött be, a fején egy fekete kendő volt kalózosra kötve. Barna szemében semmi fény nem szikrázott. Nem pazarolta arra az idejét, hogy megkérdezze, hogy mi van velem. És nagyon is jól tette. Nem akartam hazudni, és neki is jobb volt úgy, hogy fölöslegesen nem kínoztam mindkettőnket.

- Kapd össze magad, fél óra, és mennünk kell apádékhoz – mondta, és látszott rajta, hogy nem örül neki. A fejem hasogatott a sok alkoholtól, de bólintottam. Gyomrom félelmemben összeszorult, vajon ha csinos leszek, akkor Wrath, megnéz? Vagy megfogja a kezemet… Annyira szerettem volna, ha megölel, és megcsókol, minden kemény szavát elfelejtettem volna, egy édes csókjáért.

Azonban megállítottam magamat, mikor a ruhás táskámhoz léptem. A fejemet hirtelen az ágyamra szegeztem, és az alatt lévő üvegre szegeztem, melyen megcsillant reggel a nap fénye. Düh vágtatott végig ereimen sebesen száguldozó véremen. Még én akarok annak megfeleni valakinek, aki csak azért dobott el magától, mert nem parancsolgathat nekem?! Én könyörögjek, hogy a saját házamba betegyem a lábamat?! Mégis mi jogon?
A táskámba nyúltam, és elégedetten tapintottam ki a rövid bőrnadrágot. J minden ruhámat áthozta az összes kellemetlenség elkerülése miatt. Felhúztam a fenekemre tökéletesen, feszesen simuló bőr gatyát, és markoltam meg a tüskés övet, amivel a csípőmre erősítettem. Kihúztam egy fehér trikót, a táskámból, és magara húztam, az egészalakos tükör elé álltam, és körbe fordultam. Szexi. Ez az egy szó jutott eszembe magamról. És csöppet sem bántam, hogy ez így van. Bementem a fürdőbe, és elvégeztem az emberi dolgaimat, pedig vámpír vagyok vagy mi a fene!

A szemceruzát végig futattam a szememen, és csillogó halvány rózsaszín szájfényt kentem fel a számra. Majd a hajamba egy olyan koponyás hajkendőt kötettem, amilyen Jnek is volt.

Tökéletes, nyugtáztam, és gonosz mosoly futott át az arcomon. És szabad, akár egy madár.
Beágyaztam, és a gitárt finoman a fotelbe „ültettem”. Lesiettem a folyosón le a lépcsőn. A garázsban már vártak a többiek. Rupert egy farmer halászgatyóban fekete trikóval és felzselézett hajjal. Erin két copfba volt kötve a haja. Egy hasnál összekötött ing volt rajta, egy farmer miniszoknyával. Y laza szövet gatya volt, egy fehér pólóval. S pedig szintén fejkendővel a fején egy teljesen kigombolt fekete ingben volt és hozzá egy fekete farmert húzott. A társaságunk eléggé összeöltözött.

Mind bezsúfolódtunk J sötétkék Ford Focusába. Erin vezetett, én ültem az anyós ülésen, egy fájdalmas pillantást vetettem a szerelésben hagyott motoromra, és éreztem, hogy valami összefacsarja a szívemet, de nem engedtem neki, megkeményítettem magamat annyira, hogy ne üsse szét a fájdalom, a hűvös, nyugalom páncélját.

Nem kellett sok, hogy elérjünk a házamhoz. Több mint két hete nem voltam itt. Bizsergés futott át testemen, annyira vágytam ide, annyira szerettem volna berontani, és megcsókolni, hogy hazajöttem. De nem tettem, mert újra az a furcsa érzés hatalmasodott el rajtam, megint bevillant a mér jól ismert arc, és minden más eltűnt a látóteremből, kissé meg is tántorodtam.

- Hé, jól vagy? – tette hátamra a kezét S.

Bólintottam, mert féltem, hogy szavaimmal ellent mondanék magamnak. És elindultunk a házhoz. Felszegtem a fejemet, és érzetem, hogy az alkohol utóhatása miatt egyre és egyre több adrenalin szabadul fel bennem, mintha csak egy jó kis gitárszólót hallanék. Jól ismert léptekkel mentem be a házba, mindenki ott volt, aki Wolf és Dark volt, és most már én is. Maryon azonnal a nyakamba ugrott, és őt követően Jack is. Victor valamivel szolidabb volt. Reid sem tétlenkedett, és Florete sem. Beth hangosan köszönt nekem, és Coleen is bólintott, ami igazán meglepő volt. Szándékosan nem néztem tovább a szobában. Megálltam Maryon mellett, és olyan szorosan fogtam meg a kezét, hogy éreztem, hogy megrándul egy pillanatra.

- Minden rendben? – kérdezte meg anya, ezzel megtörve a csendet.
- Igen – néztem rá csak egy percre, nehogy a végén elérzékenyüljek újra.
- Nenay… - szólalt meg kis tétovázás után Wrath, és kihallottam a hangjából a fájdalmat, mikor magamat is meglepve így szóltam
- Igen? – a hangom inkább volt egy eltorzult morgás, mint közönyös, higgadt kérdés.
- Erre ráértek később is – intette le őt apa, és J felé fordult – Fontos dologról van szó.
- És miről? – köszörülte meg a torkát J.
- Silver Watsonról - mondta csöndesen Reid – úgy tűnik, hogy fél vámpír lett.

21 fejezet - Egyedül

FONTOS! 

Mielőtt elkezdenétek olvasni a fejezet, már ha egyáltalán olvassátok még, szeretnék megkérni mindenkit, hogy aki vette a fáradságot és elolvasta a történet, írjon nekem véleményt! Csak pár sor, ha nem tetszett, akkor azt is fogalmazzátok meg nekem, kérlek! Nagyon jól esne ha elmondanátok, mire gondoltok, és mik az észrevételeitek! Mindjárt vége a történetnek, és jól jönne, pár vélemény!

Köszönöm, hogy elolvastad, és remélem, hogy írsz véleményt!

Üdv: Arya 

 

A harc melynek valamilyen szintén részese voltam, olyan gyorsan zajlott, amilyen gyorsan elkezdődött. Vérállatok és vámpírok egymásnak estek felettem és a testek felett. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valahogy segítsek a barátaimnak, miközben azon ügyködtem, hogy kiszabadítsam Silvert és Colet a zsákokból.

Silver összevert arca, kócos haja bukkant elő először, és majdnem elsírtam magamat, mikor láttam, hogy a karja ki van fordulva. Cole jobb állapotban volt. Csak a fogát törték ki, és a szeme dagadt be nagyon.

Az egyik vámpír azonban megkaparintotta a csata közben elvesztett fegyveremet. És mielőtt a vérpárduc hátulról elkapta volna, kétségbeesetten sikított egyet, és lőtt, és eltalált a hozzá legközelebb eső személyt. Engem.

A lövés hangjára megfeszültek az alakváltók. A viking megmerevedett, és hirtelen összenéztünk, és a vörös szempár sajnálkozva nézett rám, mintha bánná, hogy nem ő tette. Rupert fájdalmasan felüvöltött. És én értetlenül nyúltam a sérülésem felé. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy valami, puhán, nedvesen belém hatol. Mikor elemeltem a kezemet, megszédültem. A kezem tiszta vér volt. A vámpírok, akiket ez azonban érdekelt volna, a némaságban eltűntek. A világ fordult egyet, és én megtántorodtam, és hátra estem, a nagy, fehér, farkas alám furakodott, hogy rádőljek, utolsó erőmmel, megmarkoltam fehér, bársonyos szőrét, és megkapszkodtam.

A nagy sas, a vállamra szállt, és a kisebbik tigris, szemén egy nagy könnycsepp folyt végig, miközben Rupert loholni kezdett velem. Nem telt sok időbe, hogy a látásom elhomályosodjon.

Rázkódtam a farkason, míg nem úgy nem éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, hogy muszáj lesz egy kicsit aludnom.

Wrathnak igaza volt, engem akartak és én….

Halványan érzékeltem, hogy valaki fölemel, és azt is, hogy valamivel megbökik a karomat. A levegő hol hideg, hol meleg volt, miközben a fuvallat, hol erről, hol arról jött. Éreztem, hogy a hasam elzsibbad, valamint, hogy valaki óvatosan simogatja a hajamat.

Suttogást is hallottam, nagyon távolról, nem tudtam, hogy férfi volt vagy éppen nő. De beszélt és nem értettem semmit.

Időnként megpróbáltam kinyitni a szememet, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Álmos voltam, aludnom kellett.

Míg végül egy hangot felismert. Egy gitár hangja… Valaki gitározott nekem, nagyon halkan.

Amíg aludtam, nem tudom, hogy mi történhetett, mert nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy Rupert cipelt a hátán.

Mikor kinyitottam a szememet, az első, akit megláttam, azaz Édesanyám volt. Úgy görnyedt az ágyamnál, mint azok az idős nénik a piacon miközben szorongatta a kezemet, hogy szinte éreztem, hogy a hátára több kiló súlyt helyeztek. Apukám, anyukám hátát simogatta, akit rázott a sírás. Mikor édesapám és az én szemem összetalálkozott, a szemében megkönnyebbülés, és harag csillogott.  A tekintetem tovább siklott. Edmund, Lou, Bill sorfalat álltak az ágyam végében.

Ed szeme felragyogott mikor látta, hogy kinyitottam furcsa szemeimet. Bill felsóhajtott, Lou pedig úgy bámult rám, hogy féltem, hogy ott helyben agyonszúr a pillantásával. Megpróbáltam felülni, mikor erős nyilallást éreztem a hasamnál, és felszisszenve visszadőltem az ágyra. A fejem hátra csuklott, felnéztem a mennyezetre, és a fal helyett Wrathot láttam meg.

A bronzos tincsek szerte-szétálltak, a szeme üres és tompa, az ajka olyan halványpiros volt, hogy inkább volt rózsaszín, mint piros. A keze ökölbe szorultan feküdt az ágytámláján, a másik kezével, az én másik kezemet fogta.

Victor az ajtóban állt, és Maryon derekát ölelte át szorosan.

Ki akartam nyitni a számat, de apám hidegen, érzelemmentesen így szólt.

-         Eltörték az állkapcsodat – összerezzentem az emlék hatására, és bólintottam – És meglőttek, egy napot átaludtál, és ez alatt megműtöttek. Remélem, tudod, hogy ha nincs Rupert – az ágytámla nagyot nyikordult Wrath szorítása alatt – Megmondtam, hogy nem mész sehova! És te hőst játszva majdnem meghaltál, mert szokás szerint nem hallgattál rám.

-         Ne légy vele ilyen kemény Kirk – mozdult meg ekkor az ablakban ülő J. Hálásan pillantottam felé – Ha nem megy el ahhoz a házhoz, akkor Silver és Rupert testvére nagy valószínűséggel meghaltak volna. Az utolsó csepp vérüket is megitták volna. De ez mond neked valamit? – húzta fel a szemöldökét.

Nagyon rossz érzés fogott el, tudtam, hogy bajban vagyok, de azt hittem a haragjuk nem akkor csap le rám, mikor éppen csak felébrdetem egy műtétből, amely során egy titánium golyót opreáltak ki belőlem, közvetlenül az előtt, hogy helyre rakták eltörött állkapcsomat. Azt hittem, hogy a világ várta még egy kicsit magára, mielőtt fejbe koppint és felmutatja azt a bizonyos: Fizess meg a tetteidért – táblát.

-         Azt hiszem nem kértem, hogy segíts nevelni a lányomat! – vicsorgott apa, fehérfoga megcsillant a fényben, zöld szeme annyira hideg volt, mint amikor annak idején elmondtam anyukámnak, hogy elmegyek Rupertel este valahova.

-         Nagyon bátor lányod van – keményedett meg J arca – Eljött az ideje, hogy nem holmi gyermekként kezeld és bezárd a legmagasabb torony legfelső szobájába.

Újra szólni akartam, de anya megszorította a kezemet, mire felé fordultam. A szeme annyira csillogott, hogy szinte éreztem benne a könnyeket. A szája lefelé kunkorodott, és szőke haja nedves tapadt az arcába.

-         Kislányom – suttogta, és újra lehajtotta a fejét. Megakartam vígasztalni, próbálgattam az állkapcsomat, de a levegő annyira fagyos volt a sok érzéstől, ami felém árdat, hogy én is úgy érzetem, hogy hamarosan engem kell majd vígasztalni.

-         Sandy – nézett rá sajnálkozva J – Biztosak vagytok benne?

Értetlenül néztem fel Wrathra, akinek az arca eltorzult, és ajkát a homlokomra nyomta. Baj… Nagyon nagy baj…

-         Mától J-vel laksz, és az Alakváltókkal. Amíg édesapád úgy nem dönt, hogy visszaköltözhetsz ide. És addig, amíg úgy érzed, hogy számodra csak azok fontosak, akik a barátaid, és a családod, és a – hangja elbicsaklott – a szerelmed nem érdekel, addig…

-         Elhagysz? – csordult ki a szememből egy hatalmas nagy könnycsepp. Ez volt az első szó, amit kimondtam. Megrázta a fejét, és megszorította a kezemet. Olyan volt, mintha egy sündisznó lenne a gyomorszájamnál, és a torkomnál, a kétségbeesés, hogy elevsztem őket, a családomat, és az új családomat, hurrikánként ragadott magával.

-         Nem! Szüleid és én jómagam is úgy látom helyesnek, hogy tekintettel a körülményekre, távolabb legyek tőled, mert láthatólag nem vagy olyan helyzetben, hogy válasz a régi és a mostani életed között.

-         Wrath – úgy zokogtam föl, hogy éreztem, hogy a hasamat valaki boxzsáknak használja. Elhomályosult az arca, úgy sírtam, a könnyek végig folytak az arcomon, nem érdekelt, hogy ki az, aki lát, és ki nem! Nem akartam elvbeszíteni őt, nem! Őt nem!!!

-         Szeretlek! Kérlek! Nem menj el! Mindent megteszek! Amit akarsz, ígérem – zokogtam, és bár nem tudtam folyékonyan beszélni, éreztem, hogy a fájdalomtól megfeszül Victor, és tudtam, hogy ő is nekem ad igazat, ahogy Maryon is.

-         Ne beszélj, csak ártasz magadnak – a hasam felé biccentett a fejével -Távol leszünk egymástól, amíg felépülsz, és utána haza jössz, és letöltöd a büntetésed idejét, és utána megbeszéljük, hogyan tovább – mondta szárazon. Minden egyes szótól darabok törtek le a szívemből, és éreztem, hogy véresen szakadnak szét a részeim belül.

-         Összepakoltuk a ruháidat - mondta Lou szárazon, és az ágyra dobta a táskámat, telepakolva. Kétségbe esve néztem körül, és Wrath elengedte a kezemet. Mint egy rossz álom! Elhagy a saját családom? Apámra néztem, aki elfordította a fejét. Anyám kezéért nyúltam aki csak lehajtotta a fejét, és ellépett ágyam mellől. Könnyek hullottak a kemény fapadlóra, miközben Lou is távol lépett az ágyamtól.

-         Sajnálom – mondta, Wrath és lehajolt, hogy mepuszilja számat, de aztán csak arcomat csókolta meg. A mellkasom kínban úszott, ahogy sós könnyeim egyre folytak.

-         Viheted J – mondta anya, és megpuszilta a kezemet.

-         Gyere kislány – szólt sajnálkozva J, intett Victornak aki az ajtóban állt, ő felemelt az ágyról, miközben J levette az infúziót az állványról, és a kezében cipelte le.

-         Ne aggódj – mondta Victor, és óvatosan simogatta a hajamat – Jack, Maryon és Én melletted állunk, nem hagyjuk, hogy Wrath hülyeséget tegyen – motyogta.

-         Kösz – zokogtam a mellkasába.

-         Szerelmes beléd, még jobban, mint eddig – mondta csitítólag. Ha ezt más mondja, akkor azt mondtam volna, hogy hazudik, de Victorról tudtam, hogy igazat mondja-, majd belehal, hogy nem lehet veled, de haragszik rád, nagyon – mondta, miközben végig vitt a nappalin.

-         Nenay, ne aggódj, mindent megoldunk – nyitotta ki az ajtót Jack, a többi Dark csak nézett. Florete némán zokogott. Reid, bátorítólag biccentett nekem. Coleen szeme furán csillogott, mintha valahogy nem értené azt, amit érez. Ian úgy bámult rám, mint ha egy hős lennék. Lujza szeme éppen olyan volt, mint Lou tekintete. Beth sajnálkozva nézett rám.

-         Hildával menjetek – dobta Maryonnak a kulcsot Jack.

Maryon oda sem nézett úgy kapta el. Nem érettem mi folyik itt a szemem könnybe lábadt, és csak sírtam.

-         Nenay, a sebed fel fog szakadni… - suttogta Victor.

-         Nem köszön el – suttogtam.

-         Mert egy szamár – morgott Maryon, mikor beszálltunk Hildába – Victor, vezetsz? – kérdezte.

-         Azt hiszem itt hátul nagyobb szükség, van rám – motyogta, és a hajamat simogatta. J úgy nézett rám, hogy éreztem, hogy az ő szíve is darabokra van törve.

-         Anya! – kiabáltam, de Victor befogta a számat. De anya nem tűnt fel, még csak az ablakhoz sem lépett, hogy intsen.

-         Jó lesz nálunk – bíztatott J-,Ott leszek én, meg Rupert! Sőt még Erin is, majd tudtok csajos estéket tartani, és megkapod a legjobb szobát – veregette meg a lábamat, majd újra előre fordult.

-         Wrath – mondtam tompán, amikor eszembe jutott, ahogy összesimultunk, Hildában, miután rám hozta a frászt.

Annyira fájtak a szavak, melyeket a fejemhez vágtak, hogy miután elsírtam az össze könnyemet, csak vörös, dagadt szemekkel, néztem Victort. Szőke, hullámos haja és arany szeme szinte majdnem egy színű volt. Fehérbőrén mély ráncok voltak, melyeket az aggodalom okozott. Nemsokára megérkeztünk J házába. Tehetetlenül hagytam, hogy felcipeljenek abba a szobába, amibe múltkor is voltam, és miután Victor és Maryon mindenről meggyőződött, hogy tökéletes, és biztonságos, higénikus számomra minden ott hagytak, hosszú búcsozkosád után. Legalább voltak valakik akiknek fontos voltam, akik nem dobtak el, úgy, mint egy régi, dohos játékot. Fájdalmasan összeszorítottam a  szememet, mikor Victor megpuszilta az arcomat. Sose láttam még ilyen gyengédnek, magyarán nagyon szarul lehettem.

Erin nem sokkal később feljött hozzám, átölelt, és vigasztalóan simogatott, majd kedvesen megveregette a lábamat, és minden szó nélkül lecserélte a kötést a hasamon, és közben nem szólt egy szót sem.

Egész éjszaka sikoltoztam a rémálmoktól, és J meg Rupert ott ültek az ágyam két oldalán, és fogták a kezemet. Míg én a sötétben csak egy nevet suttogtam.

- Wraht

Örökkön-örökké videó

Sziasztok, hát elkészült... képek és videó elemek is megtalálhatok benne.