Új Fic!

http://blood913.blogspot.com/

Nézzetek be!

Sziasztok!

Nos látjátok, hogy megjött a 20 -rész. Ezzel sajnos megindult a Mindörökké utolsó negyede. Valószínűleg  5-10-15 fejezet ami várható. Pontosan nem tudom, hogyan fogom majd megjeleníteni azt amit a fejemben látok, de, majd igyekszem. A történet befejezni, hogy szeptember, vagy augusztus magasságában már az Örökkön - örökkét kezdjük el együtt.

A Mindörökké írói szempontból egy nagyon fontos pont a történetben, hiszen... Wrath és Nenay kapcsolata ezen a ponton teljesedik is ki, és romlik is meg. Valamint most jönnek majd az utolsó fejezetek is, amiben megláthatjuk, hogy milyennek képzelem a Vérállatok minden napjait. És kiéleződik a Vérállat és Vámpír ellentét is. Sajnos a Romantikát kedvelőknek, rossz hírrel szolgálok, egy két csókolt ( ezek azonban nem a két főhős között csattannak el hanem a mellék szereplők között) leszámítva, vége a romantikának!

Valamint Silver aki eddig mellék szereplő volt, ő most főszereplővé növi ki magát. Nos véleményeket, és kellemes olvasást!

20 fejezet - Wolfnak lenni

Reggel arra ébredtem, hogy valaki erősen rázogat. Morcosan kinyitottam a szememet. Wrath gondterhelt arca láttán, minden mérgem megfagyott. Kócos haja, csak még kócosabb lett attól, hogy mellettem feküdt, és a szeme alatti lilás karikás is jelezték, hogy már egy ideje nem evett rendesen.

-         Mi történt? – ültem fel az ágyban, és magam köré tekertem a takarót.

-         Eltűnt… - cikáztak a szemei az arcomon.

-         Mi tűnt el? – vonta össze a szemöldökömet.

-         Silver és Cole testvére – ajkam elnyílt pupillám kitágult macskaszerű szememben.

Kiugrottam az ágyból, szorosan magamon tartva a takarót, és azonnal a ruháim között kezdtem el turkálni, bár Wrath szobájában nem volt túl sok, hiszen eddig még csak két fiókot kaptam meg a ruhás szekrénye negyedét. A fehér neműket gyorsan magamra rángattam, majd leszedtem egy vállfára fektetett farmert, és egy fekte kényelmes pólót. Wrath elképesztő gyorsan mozogott, beágyazott, összeszedte az este szétdobált holmikat, és levette a töltőjéről a mobilját, majd az enyémet is kikereste a táskámból.

Gyorsan összefogtam a hajamat, miközben a hasamat egy belső görcs szorította össze, idegességemben elejtettem a fésűt, majd levertem Wrath cuccaiból is párat, majd sikeresen bevágtam a fejemet.

-         Kész vagy? – hallottam meg aggódó hangját.

-         Máris – ugráltam fél lábon, mikor a pumás cipőmbe bujtattam a lábamat. Szinte kirohantam a fürdőszobából. Ő egy mozdulattal a hátára kapott, majd a nyaka köré fonta karjaimat, és kiugrott az ablakon.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy csak elmosódó csíkot láttam egy másodpercig a világból, majd minden újra kitisztult, mikor Wrath a ház előtt talpra szökkent. Apa éppen telefonon beszélt valakivel, olyan vadul gesztikulált, hogy a nagy lendülettel, majdnem kitépett egy csemetefát Florete kertjében.

Coleen, Jack, Lujza, Lou éppen a hozzánk rohantak, hogy megnézzék, hogy a mi házunkban történt e valami. Nem értettem miért. Ian szaladt el mellettünk, oldalán vadul rohant egy hatalmas fehér farkas szikrázó kék szemével.

Én meg csak csimpaszkodtam Wrath nyakában.

Beth és Ed mellénk siettek, és Edmund hosszú idő óta először megölelt. Leszedett Wrath széles, izmos hátáról, és a karjába zárt, mint annak előtte. Jó volt újra bátyám acélos izomzatához simulva menedéket keresni. Maryon elsötétült szemmel ült a nagy hintaágyon. Victor szorgalmasan simogatta a karját, és halkan beszélt hozzá.

Bentről beszéd foszlányok hallatszottak.

-         Damon, Ian, Florete, anya és Lelia valamit Bill – most vizsgálják át az erdőt. Reid az összes közeli kórházat, szállodát felhívja. Mrs. Watson most telefonált, hogy Silver nem ért haza az esküvőről, azt hitte, hogy veled maradt – simogatta meg a hátamat Edmund.

Ekkor a hintaágyból kiugrott Victor, Maryon szeme is kitisztult, és követve a példáját felugrott.

-         Elrabolták őket – mondta Victor… - A klánnál vannak-, mondta és harag gyúlt szemében.

-         Maryon látta, hogy este valaki elragadja őket – hatásszünet – ezek csak ők lehettek.

Kibontakoztam bátyám védelmező karjai közül, és Wrath felé fordultam, aki némán nézett Kelet felé, ahol a mi házunk is volt.

-         Jack azt mondta, hogy nem találtak semmit – mondta színtelen hangon.

-         És J meg S meg Y és Erin? – kérdeztem, és kérdőn néztem apám felé, aki akkor tette le a telefont.

-         Nem ők tehetnek arról, hogy elrabolták őket! Hajnali 1 tájékán, mikor a barátnőd, és Cole testvére mentek haza, akkor történt a városhatár környékén... A rendőrséget még nem hívták fel a szülők, csak 24 óra múlva kezdenék el úgy is keresni őket – simított apa végig körszakállán.

-         Akkor meg kell találnunk őket most! – mondtam, és léptem egyet az erdő felé, mikor apám és Wrath keze szinte egyszerre kapták el jobb, majd bal karomat.

-         Te nem mész sehova – mondta apám.

-         Mi? – húztam fel a szemöldökömet… - A legjobb barátnőmet, elkapták a vámpírok, én meg otthon ülök a seggemen? – rántottam ki a kezeimet a kezeik közül.

-         Igen – nézett mérgesen a szemembe Wrath, és sötétedő pillantásától, csak még erősebb lett az elhatározás a mellkasomban.

-         Engem akarnak…

-         Pont ezért nem fogjuk hagyni, hogy a karjaikba sétálj! – hajolt még közelebb, ám de fenyegetően Wrath.

Néma csöndben dühös könnyek futották el a szememet, és megfordultam, és besiettem a házba, hátra sem nézve rájuk. Bevágtam magam mögött az ajtót, és hallottam, ahogy Reid, a nevemet mondogatja, de csak besiettem a garázsba, és a motoromra hanyatlottam, és zokogni kezdtem. Valaki egyenleten simogatta a hátamat, Wrath vegyes érzelmekkel teli arca nézett rám vissza.

-         Sajnálom, hogy itt kell maradnod! De ez a te érdeked.

-         Ne érj hozzám – kiabáltam az arcába, és vadul meglöktem – Neked semmit nem jelent talán egy vérfarkas testvérének az élte, vagy egy egyszerű lány élete, de nekem igen! Én megtalálnám őket! Engem akarnak, és ha megkapnak, őket visszaadják! Fogalmad sincs, micsoda fájdalom, amikor neked kell mások életéről döntened.

-         Nem hagyjuk, hogy bajuk essen – kezdte a védekezést.

-         Úgy, mint Arnoldnak? Ő IS miattam halt meg – hátrébb lépett tőlem.

-         Már mondtam, nem miattad volt – halkult el a hangja.

-         Akkor mivel magyarázod, hogy most nincs velünk? Ki a tisztavérű vámpír? Csak nem Florete? Vagy te is az vagy? Mert ez esetben valóban nem az én hibám! Jé, és kin használhatja a Viking Arnold erejét? Na kin? Csak nem a BARÁTAIMON? És én tudom, milyen az…

-         Nenay… - suttogta, majd tétován kitárta a karját – nem akarom, hogy elveszítselek… TÉGED is…

-         Pedig pont azt csinálod! Mikor tűnik fel nektek végre, hogy ez nem rólatok szól? HANEM RÓLAM!?

-         Mennem kell – fordult meg, és fényes csíkká olvadva el is tűnt. Sejtettem, hogy nem így kellett volna beszélnem vele, de ő is felfoghatná végre, hogy nem védhet meg olyan dolgoktól, amelyekkel nekem kell harcolnom. Tisztán emlékeztem, egy dologra, amire ők nem.

Wrath faháza, egy órányira van innen. Ha sietek, előbb érek oda, mint, hogy ők rájönnének erre. Egyértelmű, hogy a Viking cserét akar… Két élet az én életemért. Ott fog rám várni.

Vártam, mikor már senki jellegzetes illatát nem éreztem olyan erősen, és hallottam, hogy a titánium záron kulcsra fordulnak a zárok, ráültem a Harleymra, majd kitapintottam, a sötétben a kormányt. Fegyver… nos az Arnoldot ért támadás óta, Bill használta a legtöbbet, a motoromat, és ő hordott magánál pisztolyt… Magyarán a csomagtartó! Kaptam észhez, lepattantam a motorról, és kiszedtem a csomagtartóból, a fegyvert, mely meg volt töltve, sőt még két tár is ott feküdt mellette. A fegyvert, az övembe dugtam, hátulra, a két tárat, pedig az egyik majd a másik zsebembe csúsztattam, majd visszaültem a motoromra, és ránéztem a faborítású garázsajtóra.

Beindítottam a motort, hátra gurultunk, majd, egyre csak adtam a sebességet. Majd megnyomtam a pedált, és a motor előre esett a másik kerekére. Nagy ütésnek kell lennie, át kell szítani az ajtót. Aztán teljes erőből nekinyomtam, és irtó erővel az ajtónak csapódtunk, a fa reccsent, és a Harleym és én is kijutottunk az ajtón, és megfékeztem a járgányt. Éreztem, hogy vérzik a homlok, láttam, micsoda erős robajjal törtük át a „gátat”. Majd gázt adtam, és elindultam a faház felé vezető úton.

Gondolatban hergeltem magam, miközben véres homlokomat törölgettem. A szél erősen arcomba vágott a hajam lebegett mögöttem, kezeim görcsösen markolták a kormányt, és a szemem vad dühvel cikázott. Mostanság nagyon nem úgy viselkedtem, mint régen. Ennek vége! Egy Wolfot nem lehet szívatni. A faház előtt megláttam a bekanyarodó kis földutat. Az ajtó tárva nyitva… Bingó.

Behajtottam a nyitott ajtón a Harleymmal, majd a meghökkent vámpír hirtelen felugrott a kanapéról, és elhűlt a mocim láttán, azon meg végkép, hogy ellöktem magam, és a gépem elejére dőlve, a motor fara fel emelkedett, és a kerékkel, akkora ütést mértem a vámpírra, hogy neki zuhant a falnak. Az övemhez nyúltam, mikor másik három rohant le a lépcsőn. Tudtam, nincs túl sok golyóm, pontosan kell céloznom! A fegyvert megpördítettem az ujjam körül, és a középső vámpírt fejbelőttem. Majd leugrottam a motoromról, é a hátamat fedezve nekidőltem a motornak.

A sarokban, még mindig csukott szemmel feküdt a vámpír.

Majd az emeleten megjelent a Viking, karját két zsákos alak vállain nyugtatta. Az egyik kisebb volt jóval, mint a Viking, az lehetett Silver.

-         Nenay… csak így egyedül? – kérdezte mosolyogva.

-         Igen… csak így egyedül – feleltem.

-         Tudtam, hogy csak a te ostoba kis lényed, képes ilyen „karddal rontok a várba, hogy megmentsem a királylányt” fílingre.

-         Hogy megöljem a vámpírt – mosolyogtam, de a szememet a szomszédos vámpírokon nyugtattam.

-         Nyílván tudod, hogy mit kérek a bájos Silverért és a szerelméért cserébe… - mondta, és megnyalta az ajkát.

-         Csak nem engem? – akartam gúnyos lenni, de ajkam megremegett.

-         Hogy találtad ki? – kérdezte, majd az oldalán megjelent Tybalt. És még öt vámpír.

-         Nem volt nehéz rájönni, amekkora az agyad, akkora az inteligenciád is – néztem a szemébe, majd mikor az egyik vámpír megmozdult torkon lőttem.

-         Szép lövés – mondta, majd kicsit meglökte az egyik zsákot…

-         Ne- sikítottam fel, mikor az bizonytalanul előre dőlt a korlátnál, veszélyes volt, hogy leesik.

-         Nocsak? Most már nem vagy mesterlövész? – kérdezte, és halkan odasúgott valamit Tybaltnak.

-         Engedd el őket! És megkapsz engem! Emeltem fel a pisztolyt.

-         Eszemben sincs. Akkor ki lenne a desszert? – Kérdezte, és ekkor értettem meg a csapda lényegét. Ő soha nem akarta elengedni őket, csak ide akart csalni engem – Látom, hogy felfogtad a dolog lényegét! – szőke haja meglebbent a vállánál, és vörös szeme, hipnotikusan vonzott magához – Gyere hozzám, Nenay – kábult köd nehezedett a tudatomra, aztán hirtelen minden kitisztult, ahogy megéreztem Rupert testvérének illatát. Farkasok…. Erő, gyorsaság! Összehívják a falkát, Hold, vonyítás.

Kiskoromtól kezdve tudtam vonyítani, és most felvonyítottam, a olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam.

-         A banda! – kiáltott fel a Viking – hívja a mocskos falkáját – sziszegett, majd előre lökte az egyik zsákot

-         Jesszus – kiáltottam, majd megpróbáltam elkapni a testet. Sikerült, bár kis híján agyon nyomott. A lent tartózkodó vámpírok elhűlve hátráltak fel a lépcsőn. Mind féltek Rupert falkáját. Egy távoli vonyítást hallottam. Szagot fogtak! Lélegeztem fel, és hagytam, hogy az egyik vámpír kirángasson a test alól, és durván a vállára hajítson.

-         Hagyd a lányt is – lökte meg a másik szákot – most nem lesz desszert, nyomás – kiabálta a viking. És a számára tapasztotta hatalmas kezét.

-         Sikítozni fogsz azért, amit most tettél – nézett a szemembe, majd egy hatalmas lekevert, hogy kiugrott az álkapcsom. Immár nem tudtam beszélni.

Erősen megmarkoltam a karját, és minden erőmmel megküzdöttem a fájdalommal, mely állkapcsomba nyílalt a karjába mélyesztettem a fogaimat. Nem nagyon riadt meg a fájdalomtól, de elengedni elengedett, egyszerű évszázados reflex.

A pisztolyért nyúlt a kezem, és kettőt a lábába lőttem. Felkiáltott.

- Kapjátok el – kiabált! Leugrottam az emeltről, és a zsákok elé vetettem magam, majd lőni kezdtem, mikor hatalmas morgás lehetett hallani, Rupert beugrott az ablakon, és utána jött a két vértigris. Majd egy hatalmas sas szállt be az ablakon, és megtámdta a vámpírokat. Az emelten, pedig egy párducmorgás lehetett hallani…

19 fejezet - Esküvő ( 2-2)

- Gyerekek – szólt izgatottan Florete – tíz perc és kezdődik!

Le sem tagadhatta volna mennyire, izgul. Boldogan mosolyogva szaladgált, és most látszott meg, hogy valójában, milyen fiatal is ő. Lila ruhája a térdéig ért, és a hozzá illő lila kis körömcipőben nagyon csinos volt. A haja neki is ki volt vasalva, és egy lila virág volt a füle mögé tűzve. Meleg, arany tekintete, most is mindent elárult… szeretet, törődés, izgalmat.

Én éppen Bethtel beszélgettem. Továbbra is az ablakon bámult ki, finoman szemerkélt az eső, és sejtettem, hogy nem éppen az időt kémleli, hanem valami egészen mást. A szörnyű gondolatnak a neve már egész életemet, egy rettegett mumusként kísérte végig… KLÁN.

- Beth, szerintem ma ne foglalkozz velük – fogtam meg vékonyka kis karját. Beth okkersárga szeme rám villant, és hosszan belemélyedt az enyémbe. Tudtam, hogy mit csinál, de hagytam, hogy nézze, mi játszódik le a lelkembe. Az ő képessége fogott egyedül rajtam, és Victor is el tudta mondani, hogy mit érzek, ha nagyon erősen koncentrált.
- Igazat mondasz – sóhajtott, és megfordult a kék és lila közötti átmeneti ruhájában – Menjünk.
- Show Time! – mondtam, majd elindultam, de Beth mondatára összerezzentem.
- Neked tulajdonképpen ez a főpróbád!
- HOGY MIM? – kerekedtek ki a szemeim, ahogy hátra fordultam, és kis híján a elejtettem a csokromat is.
- Tudod – mosolygott ártatlanul, majd dúdolni kezdte az esküvői dalt.

Az, hogy megijedtem, az igen gyenge kifejezés arra, ami akkor és ott lejátszódott bennem. Oké… eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Wrath és Én lennénk ott, de határozottan ijesztő gondolatnak bizonyult. Szépen lejátszódott az agyamban az esemény. Lépkedünk a templom kapuja felé, apa vezet engem, és ahogy kinyílik a szép régi faajtó, és én meglátom a násznépet halom az első dobbanást.
Tam!

Aztán tovább siklik a szemem a virágokkal teleszórt vörös szőnyegen.
Tam!

Majd megpillantom a boldog és várakozásteljes Wrathot, ahogy mosolyogva várja a mennyasszonyát az oltárhoz és ekkor…
Tam, tam,tamtamatamatam!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Itt jön az a rész, mikor elengedem apu karját, megfordulok, és mint az őrült sprintelni kezdek. Sose jutok el az oltárig…
Az nem nekem való hely… Igazából, nem tudtam elképzelni, hogy megfogom Wrath kezét és kinyögöm, hogy igen. Lehet, hogy elkezdenék poénkodni, és az már milyen? Vagy ami rosszabb, kidobnám a taccsot, mert este berúgnék, hogy ne legyen erőm menekülni?...

Kevés pozitív gondolat kötött az esküvőhöz. A szabadság sokkal klasszabb volt. De amúgy már volt valami, ami mégis csak az esküvő mellett szólt. Nem sokkal Arnold halála után, nem jött meg időben…
De ahelyett, hogy kétségbe estem volna, mosolyogva sétálgattam, a szobámban, és időről időre, a pocakomra tévedt a kezem. Abban az időben Wrath újra ritkábban aludt velem, így este nyugodtan beszélgethettem a hasammal, elmondtam a picikémnek, hogy mennyire szeretem az apukáját, és hogy őt is nagyon fogom szeretni. Meséltem neki a zenéről, sőt megígértem neki, hogy fogok gitározni is csak neki, ha már nem játszik bújócskát a hasamban. Aztán közvetlenül az nap reggel meg is jött. Végig sírtam az egész napot, Wrath nem értette, hogy mi a bajom, és nagyon próbált felvidítani, elvitt a kedvenc könyvesboltomba, beültünk egy moziba, elvitt vacsorázni sőt, még vett nekem plüss állatot is, de az én kedvem sehogy se lett jobb…

Este megpróbált máshogy elbűvölni… Az volt az első alkalom, hogy visszautasítottam őt. Mikor megtudta, hogy megbetegedtem, szó szerint megkönnyebbült, és szinte hallottam, ahogy azt mondogatja magának, hogy: Nem rám haragszik…

Na igen.

- Hé Nenay! – csettintett az orrom előtt Beth – Indulhatunk?
- Aha – bólintottam kábán – és elindultam a Beth mellett. Amint találkoztunk a fiúkkal is, akik szépen sorban álltak és Florete is átvette Maryon ügybuzgó szerepét, elgondolkodtam Beth szavain… FŐPRÓBA… nos Wrath itt állt mellettem. Ez oké ez tetszik, ezt el tudom fogadni. Apuék itt voltak ezt is el tudom fogadni… De valami még sem volt oké… De vajon mi?
Ahogy megindult a zene, és a sok ember felállt mi is elindultunk a kidíszített úton egymás után, sorban, hirtelen rájöttem! Az út nem volt jó. Igazából ez furcsa megfogalmazás… Nincs túl sok értelme, de az út amit meg kell járni, miközben vívódsz… nos ezt jelképezte a szőnyeg. Amíg csak úgy vagy, és fogod, valaki kezét meg csókolóztok és még mást is csináltok… az jó sőt…
Vagy ha vártlanul jön egy babácska az is jó sőt…
De… de ha csak magadra számíthatsz, ha nem tiszta döntés az út a lépcsőtől az oltárig bizony igen csak hosszúnak tűnik.

- Figyelj az ütemre – súgta a fülembe édesen és komolyan.
- Wrath – súgtam vissza.
- Igen? – kérdezte.
- Izé, a múltkor azt hittem, hogy terhes vagyok tőled – vicces… ki mástól lettem volna terhes?
Wrath arca egy pillanat alatt alakult át. Először boldog mosoly suhant át az arcán, ajka felvette jellegzetes félmosoly alakját, majd a szeme meg komolyodott arca kemény lett. A végén pedig izmai elernyedtek, és finoman puhatolódzó kérdéseket tett fel.

- Örültél neki? – kérdezte, de ekkor elindult az a bizonyos ütem, amire lépkednünk kellett. Miközben műmosollyal fordultunk jobbra és balra, fogaim között sziszegtem.
- Igen – feleltem, majd elszakadtunk, mert az oltár két oldalára kellett állnunk, Cloeen és Jack mögé. Megszólalt egy egészen más zene mit amire számítottam. Egy szerelmes rock szám volt… a szívem nagyot dobbant, és olyan szélesen elmosolyodtam, hogy szinte hallottam, ahogy az arccsontom tiltakozik ez ellen.

- Lou ragaszkodott hozzá –suttogta Maryon a fülembe, én hátra súgtam neki, miközben Wrath szemeibe néztem, amelyekben szintén vidámság csillogott.

- Jól tette!

- Wolfok – rázta meg a fejét rosszallóan Maryon.

S ez mintha a végszó lett volna, Lou ott állt és csodálatosan festett. Sötét öltönyben, fehér ingben, élére vasalt nadrággal, nem is emlékeztetett az én laza basboll sapkás bátyámra. Zöld szeme mely csak a Wolf vámpírok sajátja elégedetten csillogott a boldogságtól, és az őszinte mosoly ült két piros ajkán, mintha az egész életünk csupa fény és derű lenne.

Lujza, akit annak idején ki nem állhattam, most már egy kedves barátom volt. Kiállt mellettem, és segített mikor bajban voltam, nagy híve lettem tehát ennek a frigynek, mert tudtam, hogy Lou zsák megtalálta Lujza foltját.

Lujza is felbukkant ennek a belsőmonológomnak a végére, és könnyed, friss léptekkel indult el előre, Lou felé, miközben Reid igazi örömapaként vonult mellette. Lujza ruhája, elképesztő volt. Felül rásimult mellére, és karjára, a finom selyem anyag, a hasánál, sejtelmesen szűkült, majd végül csípőjén hatalmas rakott szoknyává alakult át, ami emlékezetett engem az igazán giccses latin-amerikai szappanoperákra jellemző esküvői ruhákra. Gyémántokkal, nonfiguratív motívum kúszott fel a jobb lábától a bal melléig és pont a szívén fejeződött be a motívum. Maryon elégedetten csettintett mögöttem a nyelvével, és összemosolygott a meghatott Floreteével, aki az első sorban ült.

Lujza haja most már a válláig ért, és Maryon rajta is megcsillogtatta hajművészeti képességeit.

Kevés ember jelent csak meg de ők mind elolvadtak Lujza szépségétől. A sorok között felismertem pár vámpírt, akik múltkor jelen voltak a temetésnél is, de nem tettem megjegyzést arra, hogy ők miért vannak itt. Megszoktam már, hogy a Dark világ szerves része az enyémnek, de ugyanakkor mégsem én uralkodom felettük.

Mr. Ford bá is ott ült az egyik leghátsó sorban. Annak idején ő mentett meg engem, mikor Tybalt először kapott el engem. Elegáns krémszínű öltöny, fekete ing, krémszínű nadrág, és nyakkendő… Rá mosolyogtam, ő visszamosolygott rám. Rupert, Silver mellett ült, és láttam, hogy őket is elbűvölte ez az egész, de Rupert, mos megfontolt volt, nem az én régi haverom. Mondjuk sokat is változott első találkozásunk óta. Már túl voltunk azon, hogy majdnem fejbelőtt, aztán megmentette az életemet, majd lepisilt, miközben, majdnem megerőszakolt, farkasként.

Valóban furcsa barátság volt a miénk, de ezek után sem tudtam, úgy nézni Rupertre, mint ellenségemre, a barátom volt, és bár alakváltó sosem tagadtam meg volna tőle, semmilyen kívánságát sem. Tudtam, számíthatok rá, és a többi alakváltóra is, az esküvő napján. J most is éppen valahol a ház fölött kering sasként. Y és Erin a közeli erdőkben őrködnek, és közvetlenül a mi házunk előtt van S, hogy ha bármi veszélyt érez, azonnal jelezzen a többieknek.

A szertartásra most nagyon odafigyeltem. Minden szavát ittam a papnak, és belül remegtem, az izgalomtól, olyan élesen, és tisztán láttam a közös jövőnket Wrathtal, hogy szinte már nem is voltam gondolatban a Dark villa nappalijában.

Újra a templomban voltunk. Wrath mellett álltam, arcomon boldog mosoly, és csak mondta azokat a SZENT szavakat, melyek kettőnket összefontak, mint valami erős kötél, melyet többé senki sem bonthat szálaira szét.

Az elhatározásom erős volt, megszilárdította szívemet, és minden kétséget eloszlatott gondolatimban. Szerelmesen néztem előre, bele a vak világba, és tovább csüngtem Lou és Lujza szavain.

Mikor elhangzott a két „igen”, olyan erősen csengtek, olyan szilárdan, hogy olyan megrendíthetetlennek tűntek, mint két szikla, melyet emberi erő nem is tudna eltolni egymás mellől. Valóban ilyen szoros lenne szívük között a kapocs? Megrendíthetetlen, eltántoríthatatlan? Jóban, rosszban? Csak ugyan ennyi lenne? Semmi félelem, riadalom, hogy mi lesz később?

Ahogy ott néztem őket, a kérdések elfoszlottak, ahogy Lou szerelmesen, és gyengéden megcsókolta Lujzát, hosszan, gyengéden, nem azzal a hévvel, mint annak idején, október környékén, mikor ők összejöttek. Nézzük csak… október, november, december, január, február, március, április, és itt a május. Nyolc hónap után itt álltak az örökké valóság kapujában, hogy örökké együtt legyenek. Minden szörnyűség ellenére…

Halkan csak, hogy én halljam, Maryon a fülembe súgta.
- Nos, látok valamit – mondta boldog hangom.
- És mit? – kérdeztem vissza.
- Téged, még midig nem, de Wrathot, ahogy boldogan vár rád, azt már igen. És azt hiszem ő lát téged, a látomásomban… Ti összetartoztok – mondta.
- Azt hiszem igazad, van – indultunk el, mi is a pár után, ki az udvarra, ahol vár minket a lakodalom maga.
- Nekem mindig igazam van – mondta büszkén, mikor látta, hogy Wraht közelít felém.

Az első táncuk nagyon szép volt, Wrath volt a második, aki lekérte húgát a bátyámtól, bár tudtam, hogy ezután az én édesapám fog következni, mégis nagyban forogtam apukámmal a táncparketten. Majd Lou engem is felkért, mikor apa csatlakozott Lujzához, az új Wolf! Milyen furcsa, most már nem Lujza Dark lesz, hanem Lujza Dark Wolf, vagy Lujza Wolf.

Mikor már újra Wrathtal voltam, finoman összesimulva táncoltunk, hallgattam, ahogy lassan veszi a levegőt, és élveztem, hogy a karja olyan erősen tartott, hogy nyugodtan lazultam el az ölelésében.

- Szóval… azt hitted, hogy lesz babánk? – súgta a hajamba.
- Igen azt hittem – bólintottam.
- Jobban kell vigyáznom rád, kicsikém – mondta, majd megpuszilta a homlokomat, majd lehajolt egy csókért.
Mikor ajkunk összeforrt, és erős kezei egy leheletnyit megemeltek, hogy még jobban hozzá tudjak bújni, halk sóhaj szakadt fel a torkomból.

- Szeretlek – motyogtam ajkai közé, miközben a hajába túrtam.
- Én is szeretlek – súgta, és még szenvedélyesebben csókolóztunk. Édes illata, és erős testének biztonsága sokkal fontosabb, mint bármilyen más szabadság, mint amire annyira vágyakoztam. Nélküle az egész, olyan volt, mint a rántott sajt tartármártás nélkül, vagy mint a Trója című film a faló nélkül, vagy a I Love Rock and Roll című szám Joan Jett nélkül.

Mikor hosszú csókunk megszakadt rám mosolygott, a szívem majd megszakadt, olyan hevesen dobogott a mellkasomban, és dalolt Wrathnak. Dalolt neki, hogy érezze, milyen fontos ő nekem.

- Fiút vagy kislányt szerettél volna? – kérdeztem kíváncsian.
- Hm… Teljesen mindegy – mondta tovább mosolyogva.
- Én kisfiút szeretnék – mondtam, majd lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa, ahogy elpirulok – aki olyan, mint te… csak talán, valamivel jobb a zenei ízlése.

Wrath halkan felnevetett, és finoman magához húzott újra.

- Mi bajod van az én zenei ízlésemmel? – kérdezte.
- Ha egy kicsit is szeretsz, akkor ezt nem kérdezed meg még egyszer – mondtam pirulva.
- És ha imádatom, minden tárgya te vagy, akkor sem könyörülsz meg rajtam? – kérdezte simulékony, hízelgő ám őszinte hangon.
- Mit szeretnél? – emeltem fel a fejemet, és felnéztem félig csukott szempillám alól.
- Sok mindent – jegyezte meg, szinte morogva.
- Egy csók? – ágaskodtam fel.
- Talán kettő – lehelte a számba.

Újabb szerelmes csók következett, hosszú, forró, lágy. A jegygyűrű úgy csillogott az ujjamon, mintha ragyogó szerelmünk, testünkön kívüli bizonyítéka lenne. Az is volt…


Nem sokkal ez után, szembe találtam magam egy újabb rejtéllyel. Pár új vámpírt pillantottam meg.

- Damon – biccentett Wrath, amikor a temetésről már jól ismert férfi rám mosolygott, egy szexi féloldalas mosollyal.

Fekete öltöny és kék csokornyakkendő volt rajta. Fekete haját a szél borzoltta, és oldalán ott volt, a szőke csaj.
- Lelia – szólat meg aztán újra Wrath. Ez volt a nyomulós csaj – Ő itt a menyasszonyom, Nenay – mondta Wrath és nem, tudtam nem észrevenni a célzást, ami mind a két vámpírnak szólt.
- És le szabad kérni, vagy egyből átharapod a torkomat? – kérdezte mosolyogva Damon.
- Addig én táncolok veled – ajálkozott vele a csaj. A nőt már most utáltam.

Damonnal táncolni nem, hogy nem rossz, hanem fergeteges. A srác valóban rettenetesen vicces. És egyértelműen akart valamit tőlem. Sok – sok dolgot, de valahogy nem zavart, ahhoz túlságosan lekötött, hogy a beszólásokban fölülmúljam.

A lagzi után, és a csokor elhajítás, amit Silver kapott el, hajnali egy tájékán, már éppen Wrathoz bújva kapcsolgattam a tv-ét. Finom, erős kezei, meztelen karomat simogatták, érintése csiklandozott, mint minden alaklom után, most is hosszan simogatott, mintha így köszönné meg nekem, hogy szeretkeztem vele. Bár nem voltam az a tipikus bújós lány, Wrath keze alatt, gyakran éreztem magamat, bújós kiscicának, és már csak a dorombolás hiányzott.
Ajakaink rövid szemezés után újra egyesültek, és megpecsételték testi szerelmünket.

- Mit keresel? – suttogta a fülemben, miközben össze-vissza kapcsolgattam.
- Nem tudom – vallottam be, Wrath hosszú karja, enyémre simult, és ujjai kivették tenyeremből a kapcsolót, és lekapcsolták a tévét.

- Kérdezni szeretnék valamit – kezdete.

- És mit szeretnél? – simította, végig a mellkasán.

- Amikor a babánkról beszéltél… akkor…

- Akkor? – kérdeztem. Babánk… olyan szépen hangzott…

- Hajlandó lettél volna, elfogadni engem a tiédnek… Mármint – ráncolta össze homlokát – feleségül jöttél volna hozzám? Hagytad volna, hogy rajongva, körül zsongjalak, hogy…

Ujjamat, ajkára tettem, és hevesen csillogó aranyszemébe néztem.

- Wrath, ma sokat gondolkoztam rólunk – mutattam rá, majd magamra – Arra jutottam, hogy veled kell lennem, és ez nem változik meg sose! – mondtam, majd figyeltem, ahogy megcsókolja az ujjamat, a karomat, nyakamat, majd végül ajakamat, és hosszan csókolóztunk. Keze birtokló volt, szája mohó, teste követelődző.

- Ha bármit is szeretnél, csak szólj – súgta nyakamba.

- Téged… téged szeretnélek – motyogtam, és megkeresetem ajkát.

- Én a tiéd vagyok – mosolygott. - már akkor is a tiéd voltam, mikor az erdőben voltunk.

- „Szóval bemersz jönni az erdőbe?” – idéztem őt gúnyosan.

- „Hiszek neked, és szeretlek. De még mennyire édes kis bolond” – ismételte el azokat a szavakat, melyeket akkor mondott mielőtt összejöttünk volna.

- Ez a bolond jelző, eléggé rányomta a kapcsolatunkra a bélyegét – öltöttem rá nyelvet. Ajkán halvány mosoly jelent meg, majd fehér fogait kivillantva játékosan rám morgott.

- Hú de félek – gúnyoltam ki, lehajoltam az ágy mellé lehajított könnyű kis felsőmhöz, hogy valamiképpen mégse pucéran aludjak Wrath mellett, de a művelet közben megzavart kedvesem, aki elkapta mindkét karomat, és a fejem felé szegezve őket lenyomott a narancssárgás párnák közé.

- Alábecsülsz engem – gyúlt játékos fény a szemében, és megcsókolta ajkaimat.

- Sose tennék ilyet, Hilda után – jegyeztem meg szúrósan.

Szélesen mosolygott, majd belecsókolt a nyakamba, és visszagördült az oldalára.
- Az jó móka volt…

- NEKED – böktem meg izmos mellkasát.

- Igen, én valóban jól szórakoztam – mosolygott, majd halkan kuncogva átölelt és a fülembe súgta – még sose láttalak, ennyire kétségbeesetnek.

- Szeretlek – mondtam, majd behunytam a szememet. Fél kezével szorosan átölelt, és megcsókolta a tarkómat.

- Amúgy, mit szólsz Damonékhoz? – suttogta, és éreztem, hogy kényelmetlenül fészkelődni kezd.

- Mit szólnék? A srác nagy arc, a csaj viszont egy kis kurva… Láttad, hogy hogyan nézett rád?! És hogy simogatta a karodat, meg a mellkasodat – fordultam felé, és birtoklóan végig simítottam a karján. Rám vigyorgott a sötétben, hófehér fogai megvillantak a sötétben, és egy pillanatra, az ajkamra nyomta a sajátját.

- Te nem hallottad Damon gondolatait, ami semmiből, másból nem állt, csak azon, hogy vajon, milyen bugyi volt a szoknyád alatt… - mondta haragosan.

- Hát – incselkedtem vele – Te megmondhatod neki, te úgy is eléggé… közelről láttad – vigyorogtam rá.

- Nos… valóban… volt… szerencsém… hozzá – minden egyes szó után egy csókot kaptam. Majd egy hosszabb csókolózás következett, és végül megint elragadott minket a vágy.

Hello mindenki!

Tudom idegesítő, hogy ennyi félbehagyott ficcem van! De elkezdtem a sokadik Harry Potter világában játszódó ficcemet. És ezt fel is rakom egy külön blogra! Nézzétek majd meg! Majd a linket is berakom