20 fejezet - Wolfnak lenni

Reggel arra ébredtem, hogy valaki erősen rázogat. Morcosan kinyitottam a szememet. Wrath gondterhelt arca láttán, minden mérgem megfagyott. Kócos haja, csak még kócosabb lett attól, hogy mellettem feküdt, és a szeme alatti lilás karikás is jelezték, hogy már egy ideje nem evett rendesen.

-         Mi történt? – ültem fel az ágyban, és magam köré tekertem a takarót.

-         Eltűnt… - cikáztak a szemei az arcomon.

-         Mi tűnt el? – vonta össze a szemöldökömet.

-         Silver és Cole testvére – ajkam elnyílt pupillám kitágult macskaszerű szememben.

Kiugrottam az ágyból, szorosan magamon tartva a takarót, és azonnal a ruháim között kezdtem el turkálni, bár Wrath szobájában nem volt túl sok, hiszen eddig még csak két fiókot kaptam meg a ruhás szekrénye negyedét. A fehér neműket gyorsan magamra rángattam, majd leszedtem egy vállfára fektetett farmert, és egy fekte kényelmes pólót. Wrath elképesztő gyorsan mozogott, beágyazott, összeszedte az este szétdobált holmikat, és levette a töltőjéről a mobilját, majd az enyémet is kikereste a táskámból.

Gyorsan összefogtam a hajamat, miközben a hasamat egy belső görcs szorította össze, idegességemben elejtettem a fésűt, majd levertem Wrath cuccaiból is párat, majd sikeresen bevágtam a fejemet.

-         Kész vagy? – hallottam meg aggódó hangját.

-         Máris – ugráltam fél lábon, mikor a pumás cipőmbe bujtattam a lábamat. Szinte kirohantam a fürdőszobából. Ő egy mozdulattal a hátára kapott, majd a nyaka köré fonta karjaimat, és kiugrott az ablakon.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy csak elmosódó csíkot láttam egy másodpercig a világból, majd minden újra kitisztult, mikor Wrath a ház előtt talpra szökkent. Apa éppen telefonon beszélt valakivel, olyan vadul gesztikulált, hogy a nagy lendülettel, majdnem kitépett egy csemetefát Florete kertjében.

Coleen, Jack, Lujza, Lou éppen a hozzánk rohantak, hogy megnézzék, hogy a mi házunkban történt e valami. Nem értettem miért. Ian szaladt el mellettünk, oldalán vadul rohant egy hatalmas fehér farkas szikrázó kék szemével.

Én meg csak csimpaszkodtam Wrath nyakában.

Beth és Ed mellénk siettek, és Edmund hosszú idő óta először megölelt. Leszedett Wrath széles, izmos hátáról, és a karjába zárt, mint annak előtte. Jó volt újra bátyám acélos izomzatához simulva menedéket keresni. Maryon elsötétült szemmel ült a nagy hintaágyon. Victor szorgalmasan simogatta a karját, és halkan beszélt hozzá.

Bentről beszéd foszlányok hallatszottak.

-         Damon, Ian, Florete, anya és Lelia valamit Bill – most vizsgálják át az erdőt. Reid az összes közeli kórházat, szállodát felhívja. Mrs. Watson most telefonált, hogy Silver nem ért haza az esküvőről, azt hitte, hogy veled maradt – simogatta meg a hátamat Edmund.

Ekkor a hintaágyból kiugrott Victor, Maryon szeme is kitisztult, és követve a példáját felugrott.

-         Elrabolták őket – mondta Victor… - A klánnál vannak-, mondta és harag gyúlt szemében.

-         Maryon látta, hogy este valaki elragadja őket – hatásszünet – ezek csak ők lehettek.

Kibontakoztam bátyám védelmező karjai közül, és Wrath felé fordultam, aki némán nézett Kelet felé, ahol a mi házunk is volt.

-         Jack azt mondta, hogy nem találtak semmit – mondta színtelen hangon.

-         És J meg S meg Y és Erin? – kérdeztem, és kérdőn néztem apám felé, aki akkor tette le a telefont.

-         Nem ők tehetnek arról, hogy elrabolták őket! Hajnali 1 tájékán, mikor a barátnőd, és Cole testvére mentek haza, akkor történt a városhatár környékén... A rendőrséget még nem hívták fel a szülők, csak 24 óra múlva kezdenék el úgy is keresni őket – simított apa végig körszakállán.

-         Akkor meg kell találnunk őket most! – mondtam, és léptem egyet az erdő felé, mikor apám és Wrath keze szinte egyszerre kapták el jobb, majd bal karomat.

-         Te nem mész sehova – mondta apám.

-         Mi? – húztam fel a szemöldökömet… - A legjobb barátnőmet, elkapták a vámpírok, én meg otthon ülök a seggemen? – rántottam ki a kezeimet a kezeik közül.

-         Igen – nézett mérgesen a szemembe Wrath, és sötétedő pillantásától, csak még erősebb lett az elhatározás a mellkasomban.

-         Engem akarnak…

-         Pont ezért nem fogjuk hagyni, hogy a karjaikba sétálj! – hajolt még közelebb, ám de fenyegetően Wrath.

Néma csöndben dühös könnyek futották el a szememet, és megfordultam, és besiettem a házba, hátra sem nézve rájuk. Bevágtam magam mögött az ajtót, és hallottam, ahogy Reid, a nevemet mondogatja, de csak besiettem a garázsba, és a motoromra hanyatlottam, és zokogni kezdtem. Valaki egyenleten simogatta a hátamat, Wrath vegyes érzelmekkel teli arca nézett rám vissza.

-         Sajnálom, hogy itt kell maradnod! De ez a te érdeked.

-         Ne érj hozzám – kiabáltam az arcába, és vadul meglöktem – Neked semmit nem jelent talán egy vérfarkas testvérének az élte, vagy egy egyszerű lány élete, de nekem igen! Én megtalálnám őket! Engem akarnak, és ha megkapnak, őket visszaadják! Fogalmad sincs, micsoda fájdalom, amikor neked kell mások életéről döntened.

-         Nem hagyjuk, hogy bajuk essen – kezdte a védekezést.

-         Úgy, mint Arnoldnak? Ő IS miattam halt meg – hátrébb lépett tőlem.

-         Már mondtam, nem miattad volt – halkult el a hangja.

-         Akkor mivel magyarázod, hogy most nincs velünk? Ki a tisztavérű vámpír? Csak nem Florete? Vagy te is az vagy? Mert ez esetben valóban nem az én hibám! Jé, és kin használhatja a Viking Arnold erejét? Na kin? Csak nem a BARÁTAIMON? És én tudom, milyen az…

-         Nenay… - suttogta, majd tétován kitárta a karját – nem akarom, hogy elveszítselek… TÉGED is…

-         Pedig pont azt csinálod! Mikor tűnik fel nektek végre, hogy ez nem rólatok szól? HANEM RÓLAM!?

-         Mennem kell – fordult meg, és fényes csíkká olvadva el is tűnt. Sejtettem, hogy nem így kellett volna beszélnem vele, de ő is felfoghatná végre, hogy nem védhet meg olyan dolgoktól, amelyekkel nekem kell harcolnom. Tisztán emlékeztem, egy dologra, amire ők nem.

Wrath faháza, egy órányira van innen. Ha sietek, előbb érek oda, mint, hogy ők rájönnének erre. Egyértelmű, hogy a Viking cserét akar… Két élet az én életemért. Ott fog rám várni.

Vártam, mikor már senki jellegzetes illatát nem éreztem olyan erősen, és hallottam, hogy a titánium záron kulcsra fordulnak a zárok, ráültem a Harleymra, majd kitapintottam, a sötétben a kormányt. Fegyver… nos az Arnoldot ért támadás óta, Bill használta a legtöbbet, a motoromat, és ő hordott magánál pisztolyt… Magyarán a csomagtartó! Kaptam észhez, lepattantam a motorról, és kiszedtem a csomagtartóból, a fegyvert, mely meg volt töltve, sőt még két tár is ott feküdt mellette. A fegyvert, az övembe dugtam, hátulra, a két tárat, pedig az egyik majd a másik zsebembe csúsztattam, majd visszaültem a motoromra, és ránéztem a faborítású garázsajtóra.

Beindítottam a motort, hátra gurultunk, majd, egyre csak adtam a sebességet. Majd megnyomtam a pedált, és a motor előre esett a másik kerekére. Nagy ütésnek kell lennie, át kell szítani az ajtót. Aztán teljes erőből nekinyomtam, és irtó erővel az ajtónak csapódtunk, a fa reccsent, és a Harleym és én is kijutottunk az ajtón, és megfékeztem a járgányt. Éreztem, hogy vérzik a homlok, láttam, micsoda erős robajjal törtük át a „gátat”. Majd gázt adtam, és elindultam a faház felé vezető úton.

Gondolatban hergeltem magam, miközben véres homlokomat törölgettem. A szél erősen arcomba vágott a hajam lebegett mögöttem, kezeim görcsösen markolták a kormányt, és a szemem vad dühvel cikázott. Mostanság nagyon nem úgy viselkedtem, mint régen. Ennek vége! Egy Wolfot nem lehet szívatni. A faház előtt megláttam a bekanyarodó kis földutat. Az ajtó tárva nyitva… Bingó.

Behajtottam a nyitott ajtón a Harleymmal, majd a meghökkent vámpír hirtelen felugrott a kanapéról, és elhűlt a mocim láttán, azon meg végkép, hogy ellöktem magam, és a gépem elejére dőlve, a motor fara fel emelkedett, és a kerékkel, akkora ütést mértem a vámpírra, hogy neki zuhant a falnak. Az övemhez nyúltam, mikor másik három rohant le a lépcsőn. Tudtam, nincs túl sok golyóm, pontosan kell céloznom! A fegyvert megpördítettem az ujjam körül, és a középső vámpírt fejbelőttem. Majd leugrottam a motoromról, é a hátamat fedezve nekidőltem a motornak.

A sarokban, még mindig csukott szemmel feküdt a vámpír.

Majd az emeleten megjelent a Viking, karját két zsákos alak vállain nyugtatta. Az egyik kisebb volt jóval, mint a Viking, az lehetett Silver.

-         Nenay… csak így egyedül? – kérdezte mosolyogva.

-         Igen… csak így egyedül – feleltem.

-         Tudtam, hogy csak a te ostoba kis lényed, képes ilyen „karddal rontok a várba, hogy megmentsem a királylányt” fílingre.

-         Hogy megöljem a vámpírt – mosolyogtam, de a szememet a szomszédos vámpírokon nyugtattam.

-         Nyílván tudod, hogy mit kérek a bájos Silverért és a szerelméért cserébe… - mondta, és megnyalta az ajkát.

-         Csak nem engem? – akartam gúnyos lenni, de ajkam megremegett.

-         Hogy találtad ki? – kérdezte, majd az oldalán megjelent Tybalt. És még öt vámpír.

-         Nem volt nehéz rájönni, amekkora az agyad, akkora az inteligenciád is – néztem a szemébe, majd mikor az egyik vámpír megmozdult torkon lőttem.

-         Szép lövés – mondta, majd kicsit meglökte az egyik zsákot…

-         Ne- sikítottam fel, mikor az bizonytalanul előre dőlt a korlátnál, veszélyes volt, hogy leesik.

-         Nocsak? Most már nem vagy mesterlövész? – kérdezte, és halkan odasúgott valamit Tybaltnak.

-         Engedd el őket! És megkapsz engem! Emeltem fel a pisztolyt.

-         Eszemben sincs. Akkor ki lenne a desszert? – Kérdezte, és ekkor értettem meg a csapda lényegét. Ő soha nem akarta elengedni őket, csak ide akart csalni engem – Látom, hogy felfogtad a dolog lényegét! – szőke haja meglebbent a vállánál, és vörös szeme, hipnotikusan vonzott magához – Gyere hozzám, Nenay – kábult köd nehezedett a tudatomra, aztán hirtelen minden kitisztult, ahogy megéreztem Rupert testvérének illatát. Farkasok…. Erő, gyorsaság! Összehívják a falkát, Hold, vonyítás.

Kiskoromtól kezdve tudtam vonyítani, és most felvonyítottam, a olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam.

-         A banda! – kiáltott fel a Viking – hívja a mocskos falkáját – sziszegett, majd előre lökte az egyik zsákot

-         Jesszus – kiáltottam, majd megpróbáltam elkapni a testet. Sikerült, bár kis híján agyon nyomott. A lent tartózkodó vámpírok elhűlve hátráltak fel a lépcsőn. Mind féltek Rupert falkáját. Egy távoli vonyítást hallottam. Szagot fogtak! Lélegeztem fel, és hagytam, hogy az egyik vámpír kirángasson a test alól, és durván a vállára hajítson.

-         Hagyd a lányt is – lökte meg a másik szákot – most nem lesz desszert, nyomás – kiabálta a viking. És a számára tapasztotta hatalmas kezét.

-         Sikítozni fogsz azért, amit most tettél – nézett a szemembe, majd egy hatalmas lekevert, hogy kiugrott az álkapcsom. Immár nem tudtam beszélni.

Erősen megmarkoltam a karját, és minden erőmmel megküzdöttem a fájdalommal, mely állkapcsomba nyílalt a karjába mélyesztettem a fogaimat. Nem nagyon riadt meg a fájdalomtól, de elengedni elengedett, egyszerű évszázados reflex.

A pisztolyért nyúlt a kezem, és kettőt a lábába lőttem. Felkiáltott.

- Kapjátok el – kiabált! Leugrottam az emeltről, és a zsákok elé vetettem magam, majd lőni kezdtem, mikor hatalmas morgás lehetett hallani, Rupert beugrott az ablakon, és utána jött a két vértigris. Majd egy hatalmas sas szállt be az ablakon, és megtámdta a vámpírokat. Az emelten, pedig egy párducmorgás lehetett hallani…