13 fejezet - Küzdelem

Reggel arra ébredtem fel, hogy a telefonom csörög. Álmosan kinyúltam érte a földre és kitapogattam, mert a szemem még mindig leragadt. A kezembe siklott a hideg, ezüstszínű telefonom, majd felnyomtam a tetejét, hogy kicsússzon az alatta levő billentyűzet.

-         Halo? – kérdeztem rekedten.

-         Nenay – hallottam Maryon remegő hangját. Egyből valami kellemetlen érzés fogott el.

-         Mi van Maryon? – kérdeztem és álmosan felültem az ágyban… Helyesebben az ágyunkban. Erre a kósza gondolatra mosoly jelent meg az ajkamon… A mi ágyunk!

-         A Klán itt van… téged keres. Maradj ott ahol vagy, tíz perc és oda érek! – mondta Maryon.

-         Hé! – nyíltak ki a szemeim. - Maryon … Wrath, hol van? Veletek? – néztem körül a szobában de nem volt sehol. Szívem extra sebesen pergette le a tegnapi esti jeleneteket, és rettegetem minden saroktól, melyhez nem kötött szerelmem emléke.

-         Wrath nincs veled? – sikkantott fel. Láttam magam előtt a rémült arcát, és tudtam, hogy rohan, át az erdőn.

-         Basszus… - csúszott ki a számon, és azonnal kipattantam az ágyból, és lerohantam a földszintre, se a picuri nappaliban sem a méregdrága konyhában nem volt. Bár a hűtőn volt egy  üzenet:

Elmentem kajáért… Mindjárt jövök

Szeretlek: Wrath.

-         Mary… Itt vagy még? – vettem le a cetlit a hűtőről.

-         Igen, de a nyomomban vannak. Wrath?

-         Vásáról – suttogtam. És nekidőltem a hűtőnek, és magamhoz szorítottam kedvesem üzenetét.

-         Figyelj, csukd be az ajtót, menj fel a fürdőszobába, a kád előtt van egy kisszőnyeg, hajtsd fel, és nyisd ki a csapóajtót, a kulcs ott van a fürdőszoba tükör mögé csúsztatva. Ha ez meg van, nyisd ki azt a nyomorult ajtót… Lesz bent egy fegyver, titánium golyókkal – mondta Maryon. Értettem a célzást. Letettem a telefont, és azonnal felrohantam a szépen faragott kis lépcsőn sietve benyitottam a fürdőbe, és mindent úgy tettem ahogy Maryon mondta

-         Semmi baj Nenay – minden oké, mondtam, miközben a kezem remegett ahogy babrált a tárral. Egyedül voltam… És felém tartottak… El fognak kapni. Nem, nem fognak! Lettem elszánt. Ekkor megnyikordult mögöttem az ajtó, hátrafordultam és vaktában kilőttem egy golyót. Wrath elhajolt előle, és felém ugrott. Kékinge passzolt koptatott farmerjához, és olvadt arany szemeihez, valamint kócos üstökéhez. Még így is szépségére lettem figyelmes, pedig veszélyben voltam.

-         Te meg..? – kérdezte döbbenten, gondolom nem arra számított, hogy a kis mennyasszonya így várja haza.

-         KLÁN – suttogtam és könnyek peregtek le az arcomon. Mikor eszembe jutott, hogy miért is van a kezemben Wrath pisztolya.

-         Add ide – nyújtotta a kezét a pisztolyért, készségesen oda adtam neki. Mellém ült a földre. Átkarolt, majd behunyta a szemét. Ekkor vettem észre, hogy kedvesem pólója van rajtam. Hozzá simultam, és pólója mely rajtam volt, éppen olyan mennyei illatot árasztott, mint kedvesem maga.

-         Maryon azt mondja, hogy kb hárman követik, és kettő látta a szüleid vagy tesóid vagy az én szüleim és tesóim fejében, hogy hol vagyunk. Értünk jönnek.

-         Oké – szóltam, és felálltam, majd egy farmert kezdtem keresni, felhúztam, majd Wrath pólóját megcsomóztam úgy, hogy az én mértemre legyen kissé szabva.

-         Nenay – mondta halkan. Felé fordultam. Szépívű szemöldöke magasra szökött még én magam olyan slamposnak és csúnyának éreztem magamat, és még ennek tetjében féltem is, hogy nem mondhattam mást, mint:

-         Rendben vagyok – hoztam össze egy mosolyt

-         Biztos? – kérdezte, és felnézett az ajtófélfában lévő golyóra – Nekem nem úgy tűnik.

Felsóhajtottam, és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak. Kócos hajam előre lendült vállam fölött, és szépen siklott a mellemre. Wrath pár pillanat erelyéig megbűvölten meredt a hajamra, majd a szeme végül arcomra fókuszált.

-         Arra ébresztenek az ágyunkban, hogy a Klán megtámadta a családomat, és, hogy most elindulnak értem is. Mégis, hogy legyek? – kérdeztem nyugodtan.

Felállt, és magánhoz vonva megölelt – Senki nem várja el tőled, hogy erős légy – megsimogatta az arcom vonalát hüvelykujjával és halkan folytatta a mondandóját – Én erős leszek helyetted is… - ez fájt…

Összeráncoltam a szemöldökömet, és kibújtam a kezei közül.

-         Nincs rá szükségem… - mondtam, majd kihúztam a farmerem zsebéből a bicskámat. Felnyitottam, és megnéztem magam a pengében – Ezek a dögök rám hajtanak… én kellek nekik.

Wrath megrándult, mintha fájt volna neki az amit mondok. Sajnálom de ez van.

-         Nenay…

-         Nézd – intettem csendre – Két perce azt hittem, hogy elhúztál, és azért aggódtam, hogy nehogy valami bajod legyen. Kérlek… ne keveredj ebbe bele, a családomat nem akarom elveszíteni!

-         Családod? – kérdezte döbbenten… - Én… én is… én is részese vagyok… a

-         Családomnak?

-         Igen.

-         Te vagy az egész mozgatórugója, nem akarom, hogy miattam bajod essen, nekem szükségem van rád – mondtam, majd az ablakra néztem.

-         Maryon – suttogta Wrath. Meg is láttam Maryon fekete haját, majd kecses alakját, ahogy egyik fa tetejéről ugrott egy másik fa alacsonyabb ágára.

-         El az ablaktól, - ordította Maryon és egy fáról bevágódott a hálószobába. Az üvegek hangos csörömpöléssel szóródtak szét a padlón.

Maryon belökött az ajtón, belesetem a kádba és ebben a pillanatban Tybalt és még két vámpír szökkent be a törött üvegen. A kádból szerencsétlenül bámultam rájuk. Pofájukon vidám mosoly.

-         Szép kis pecó – szólalt meg az apró talán 15 éves lány. Fekete hullámos haja a napfényben nagyon sötét barnának hatott, éles piros szeme feketedett az izgalomtól.

-         Csönd – szólalt meg nyájasan Tybalt. Majd még a kezével is intett egy színpadiasat. A félelem összerántott belülről.

-         Hát újra találkozunk Rómeó – vigyorgott Wrathra. Az mérgesen felmorgott – Júliát, hol hagytad?  Áh, már érzem… Ott van a kádban a kis kurvád.

-         Hogy milye!? – kérdeztem, és feltápászkodtam. Sértettség lett rajtam úrrá, és haraggal emeletem fel a bicskámat. Röhelyesen nézhettem ki, de ez nem izgatott.

-         Nicsak elbújt a hölgyike – nevet a nagy kopasz ürge. Füle kissé elállt szeme éhesen meredt a nyakamra. És rám mosolygott.

Maryon felvette a támadóállást. Wrath pedig fejbe lőtte a kopaszt. Az elterült a padlón, és elporladt. Bizsergés futott végig gerincem mentén, még nem láttam, soha ilyet. Wrath maga volt a halálos nyugalom, és tökéletesen tudtam, hogy még sosem kívántam ennyire, mint most.

-         Titánium – rikoltott fel a lány. És hatalmas szemét Wrathra kapta, aki maga volt a legszebb és leghalálosabb dolog a világon.

Maryon rávette magát a lányra, egy könnyed szökkenéssel elkapta a lány nyakát.  S míg az ő dulakodásuk folyt, Wrath felemelte a fegyverét és Tybaltra szegeztt. Hosszú, göndör, szőke haja, most össze volt fogva, és vizesen simult a fejéhez.

-         Nem mész vele sokra. Nekem csak a kurvád kell – mondta Tybalt majd felém biccentett -  Tényleg tudhatsz valamit, ha ez jó kis csaj szopja a fark…

-         Bum – bum. A két golyó elképesztő sebességgel szelte át a kettejük közötti távolságot.  Tybalt azonban meglepett minket. A két golyót szorongatta az ujjai között majd szemfényvesztő gyorsasággal visszapöckölte a töltényeket, ám Wrath gyors volt, mint a villám. Egyik sem találta el hercegem alakját.

Én pedig ott álltam röhejesen a kádban. Nagy levegőt vettem, hogy valahogy kitisztuljon a fejem és a segítségükre siessek, de fájdalom kúszott a gyomromba.

-         Jesszusom! – suttogtam, és a gyomromhoz kaptam, majd összeszorítottam a szememet és lecsúsztam a  kád oldalán, és összegörnyedve fetrengetem. Wrath és Tybalt leugrottak az emeletről és lent folytatták a harcot. Maryon éppen most repült át a szobán, és csapódott neki, az egyik falnak.

-         Üdvözöllek hercegnő – mondta egy vidám hang. A viking volt. Szenvedve fordítottam el a fejemet az utálatos képétől.

-         Tetszik az újképességem? – folytatta mikor én nem válaszoltam.

-         Egyszer már megöltelek! –sziszegtem, és láttam, hogy már alig látok valamit.

-         Oh akkor még nem birtokoltam ezt a remek kis erőt… amúgy sem engem öltél meg, hanem egy alakuló vámpírt. – mondta nevetve.

-         Wrath… - nyögtem, mert a kín már elviselhetetlen volt.

-         Igen… Wrath… Nem is tudtam, hogy testvérednek ilyen jó kis ereje volt. – ebben a pillanatban  a ház minden pontján abba hagyott a küzdelem.

-         Arnold – suttogta Maryon.

-         Igen, meghalt, és az ereje az enyém! – mondta Viking, és az ölébe kapott – Ahogy a kis hercegnőtök is.

-         Nem! – ordították egyszerre. Arnold… meghalt a hibámból, a kín egyre rosszabb lett, a fájdalom a bensőmet marta, és én az ájulás határán láttam Arnoldot az emlékeimben, ahogy anno korrepetált Fizikából, ahogy segített dogák előtt, és amikor volt a az a bizonyos buli biosz előtt ő akkor is ott volt, és most meghalt… A hibámból.

-         Ne sírj kislány – suttogta a Viking a fülembe – Nagyon szépen tudsz sírni, én is akarok! – Majd szinte felvonyítottam, amikor magától eltörött a lábam.

A fiatal lány kirepült az ablakon, Maryon felénk fordult most vettem észre, hogy ott állunk az erkélynél.

-         Tedd őt le! – parancsolta Maryon. És bár homályosan láttam csak őt,  tudtam, hogy nagyon durva lehet az arca, mert Viking megrezdült.

-         A párod valaha az én falkám tagja volt… Tudod?

-         Igen… De ő jó útra tért…

-         Na és… Te igen hasznos lennél helyette…

Mi? Victor… aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa

 Vér lepte el a torkomat és fuldoklottam. Ekkor szaladt fel Wrath. Elmenekült a srác gondoltam. Homály fedett lassan mindent és elviselhetetlen fájdalom kúszott a kezembe, majd egy halk reccsenést hallottam, és éreztem a fájdalmat a jobb kezemben végi áramlani.

-         Nenay! – ordította és felém nyúlt. Homályos alakja olyan vonzó volt, annyira szerettem volna az ő kezében lenni, örökké finom illatú bársonyos bőréhez bújva.

-         Kell? – kérdezte vidáman a vámpír, és rántott egyet rajtam.

-         Add ide, te rohadék, vagy a saját beleddel foglak megfojtani! –sziszegte Wrath. Még sose… aaaa. Felnyögtem, mert a fejembe is belehasított a fájdalom.

-         Akkor kapd el – és meglendített nekicsapódtam a falnak akkora erővel, hogy kiütöttem a fát, és kirepültem a ház oldalán. Testem eldeformálódhatott, miután faltörőkosnak használva engem repültem a levegőben.  Majd egy finom kar ölelt magához szélsebesen, és féltőn tartott a karjában, a hűs levegő jót tett, pár pillanatig újra kaptam levegőt.

-         Még találkozunk – mondta Viking.

-         Az lesz a halálod napja! – kiáltotta Maryon.

-         Mary! Nem kap levegőt – mondta remegő hangon Wrath. Hörögtem, a szemem vakon bámult a semmibe, agyamnak már nem voltak tisztagondolatai.

-         Ne- suttogta Maryon.

-         Tarts ki kislány! Érted! Maradj velem!- mondta, de nem bírtam, a világ nagyon sötét lett, és saját véremben fuldoklottam.

-         Eltörött a bal lába, és a jobb karja, valami felhorzsolta belülről a száját, mert rettenetesen vérzik, és eléggé erősen nekicsapódott a háznak… - itt kedvesem hangja elakadt, nagy levegőt vett -  Több bordája is eltörött.

Mozgást hallottam, és megéreztem Maryon kis tenyerét az arcomon.

-         Nem tudom, hogy hogyan lehetne megmenteni… De csak egy ésszerű megoldás van. Ő is vámpír, mint, mi. Ha több vámpír dns- kerülne a szerveztében, talán az a szervezet elkezdené magát regenerálni annyira, hogy még elvisszük Reidhez, vagy egy kórházba, addig kibírja.

-         Azt akarod, hogy harapjam meg? Belehalhat Mayon! – mondta kedvesem reszketve – Azt mondod nekem, hogy jobb ötlet híján öljem meg a világon azt az egy embert akit mindennél jobban szeretek? Erre kérsz?!

-         Dönts akárhogy nekem el kell látnom a kezét s a lábát, ha nem harapod meg, abba is belehal Wrath.

-         Wrath – nyöszörögtem.

Egyenletesen simogatta a hajamat.

-         Igen szerelmem – a hangja remegett.

-         Szer… et… Szeret… lek – leheltem.

Megdermedt, majd egy ordítást lehetett hallani, és akkor fogak mélyedtek nyakam puha bőrébe.

-         Wrath, sok mérget juttass a szervezetébe! – hallottam még halványan Maryon hangját – Nenay maradj velem. Minden rendben lesz.

A szívás erősödött a nyakamnál, és éreztem Wrath nyelvét is, ami finoman nyalogatta a bőrömet, gyógyulásra ösztönözve ezzel a testemet.

-         Wrath! – suttogta Maryon – Engedd el! – mondta.

-         ENGED EL! – mondta kétségbe esetten.

A világ most lett sötét s én úgy éreztem magam, minta egy könnyű pehely, mely száll a szélben , távol a fájdalomtól, félelemtől. De valami erősen tartott, s nem engedett elszállni, egy nehéz kő mely derekamhoz kötve rögzített e világhoz.  Wrath nem engedett, nem volt az a vámpír ki elvehetett volna tőle. Ő nem adott engem, gyönge pihét a szélnek, testem kínnal fűszerezett börtönében tartott, mert szerelmünknek nem volt szabad vesznie. Ő nem engedi… Soha.

Új Fic!

http://holdfeny-arya.blogspot.com/

Új ficcemet itt találjátok meg. Ez teljesen egyedi, semmi fanfic száll nincs benne. XD Remélem megnézitek!

12 fejezet - Az erkély jelenet

Az által, hogy pillanatnyilag békére leletem, nem jelentette azt számomra, hogy ezzel köztem és Wrath között minden dolog el van intézve. Voltak közöttünk szakadékok, igazi mély üregek, amelyet az egymás iránt éreztet szerelem sem töltött be… De enyhítette a távolságot az ő és az én világom között. Ha nem is végérvényesen…

- Szeretnél egy forró fürdőt? – kérdezte, és fel le simogatta a gerincem vonalát. Nézte a kezét ahogy mozogott a pólómon. Elgondolkoztam, valóban szerettem volna kinyújtani fáradt, elgémberedett végtagjaimat. Aztán szemem rásiklott az ajkára.
- És te… mit csinálsz addig? – kérdeztem, és hosszan elnyújtottam a szavakat.
- Megleszek… - mosolygott hamiskásan. A szeme olyan elképesztően szép… Szinte imádattal nézhettem őket… Pedig anno, mindennél jobban rettegtem tőlük. De az egy örökkévalósággal ezelőtt volt…


A hold megvilágította az arcát, szívem nagyot dobbant. Mint mindig, amikor nem méltattam eléggé édes szépségét.

- Mit nézel? – kérdezte suttogva. Én pedig jólesően borzongtam meg, halva rekedtes hangját.
- Téged – mondtam és ujjaimmal végigszántottam a haját. A selymes bronzos tincsekkel játszadozó ujjaimra függesztettem a tekintetemet. Az ő szeme ahol csak rám pillantott folyékony tűzként melengette bőrömet.
- Hhhhhhhhhhhhhhh – sóhajtott fel. Karjai megállapodtak a derekamon, és édes teherként nehezedtek rá.
- Mi az? – simogattam továbbra is a haját. Elképesztően lágy volt, legszívesebben az arcomat is belerejtettem volna ebbe a bársonyos tapintású csodába.
- Olyan hosszú ideje vágyom rád… Az…, hogy megkaptalak… több mint bármi…amire valaha is számítottam – mondta majd az arcomat érintette meg az ujjaival. Ritkán… de amikor beszélt arról, hogy milyen régóta vágyik már rám, hallottam a hangjában az ős öreg fájdalmat, és elképzelni sem tudtam, hogy miket állhatott ki, amíg nem jöttem én. Vajon ilyennek képzelt el engem? Vagy valaki teljesen másnak?
- Én a tiéd vagyok – simítottam arcomat a tenyerébe – csak a tiéd… senki másé.

Tudnia kellett, engem megnyugtatott, hogy ő majd mindig itt lesz nekem. Szerettem volna, ha ez a játékos bújás mosolyt csal… de őszintét az arcára, amely beragyogja nekem az életemet.

Elmosolyodott (hurrá) és egy futó csókot lehelt az ajkamra. Édes volt, finom, gyengéd, és ajkának babapuhaság csak még élvezetesebbé tette számomra ajkaink pillanatnyi játékát. Fájdalmasan összeszorította a száját, majd gúnyos mosoly jelent meg ajkain.
- Akkor hajlandó vagy a kedvemért miniszoknyát felhúzni? – kérdezte. Nyögtem egyet, és a fejemet lehajtottam a mellkasába. Elakarta venni a dolog élét. Mi ketten sokáig ritkán tudunk komolyan beszélni… Minket életet a másik mosolya, nevetése, vagy morcos kis mosoly, mely ajkaink szegletébe bújkált… Izmos mellkasához való bújáshoz pedig minden ürügyet kihasználtam. Imádtam rajta feküdni, és hozzábújni… A sok hely közül ahol életemben jártam, ez a hely volt a legjobb itt vele…
- Ellenszolgáltatás fejében… de akkor is max tízperc – egyeztem bele a bohóckodásba.
- Nocsak? – suttogta a hajamba. Éreztem, hogy mélyeket sóhajt. Imádta az illatomat, azt mondta olyan vagyok, mint valami gusztusos sütemény, amiből még azért nem lehet enni, mert még túl forró, de az illata már most megőrjíti azt aki sütötte.
- Miattad… De tényleg… És csak neked – böktem meg a mellkasát, de fejemet nem vettem el onnan. Ahhoz túlságosan szerettem kemény mellkasát…
- Nagylelkűséged határtalan kicsim- mondta majd végig simított az oldalamon. Finoman pergette rajtam ujjait, ezzel borzolva az idegeimet… Kiválóan tudta, hogy hol vagyok igazán csiklandós. Finoman hozzá dörzsöltem az arcomat a mellizmához.
- Ugye? Ezért minimum megérdemelném, hogy a vőlegényem kényeztessen – adtam puszit a mellkasára, majd félénken ránéztem. Arca lágy volt, és legszívesebben megkértem volna, hogy, most hagyjuk a komolytalanságokat és beszélgessünk, de váratlan kérdése megállított.
- Mond csak… Neked mi volt az első gondolatod amikor megláttál engem? - kérdezte. Megdöbbentem… Nos…Hm. Akkor csupa rossz és sötét gondolatom volt a vámpírokról, magunkról sem tudtam, hogy azok vagyunk, tehát világképem nem volt reális… Most sem az, mert túlságosan is belehabarodtam ebbe a férfibe… Itt alattam.
- Féltem tőled – mondtam, és figyeltem, hogy milyen hatást keltenek szavaim. Megrezdült… Fájdalom suhant át a tekintetén. De úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és vidáman folytattam - De jóképűnek tartottalak, és hamarosan…már nagyon is vonzódtam hozzád – vallottam be. Hosszan hallgatott és elnézett felettem a mennyezetre. A szoba hibátlan stílusú volt. Tökéletesen tükrözte az ízlését. Finom, egyszerű, elegáns bútorok, tisztaság és precízség jellemezte. Az ágy amin feküdtünk, egy nagy, fehér franciaágy volt. Az ágy teteje kovácsoltvasból volt. Különböző szép virágokat ábrázolt.


- Talán akkor vélekedtél jól rólam, amikor féltél, és nem akartál engem. Talán akkor döntöttél helyesen, amikor annak idején ellöktél magadtól – mondta, majd gyengéden lefejtett magáról, és egy pillanat alatt az erkélyen volt. Megijedtem, hogy megbántottam, vagy valami ilyesmi. Legszívesebben jól fenéken billentettem volna magamat, hogy így elszúrtam a pillanat varázsát.

- Wrtah! - másztam át az ágyon, és kisétáltam az erkélyre. Csodálatos kilátás nyílt a tájra, és a hold megvilágításában az egész ezüstös fényben fürdött. De Ő… ezeknél is szebb volt. Ott állt az erkély korlátjánál háttal nekem, felfelé nézett. Talán a holdat pásztázza? Mely körül oly lassan gyűlnek az eső felhők. Féltem megérinteni. Benedvesítettem az alsó ajkamat, és megszilárdítottam a lelkemet és megérintettem széles, izmos vállát. Nem mozdult, de hatalmas mennyiségű levegőt fújt ki a tüdejéből.

- Én… - nem tudtam mit mondani.

- Üldöznek… a Klán itt van a nyakunkon, és én magam is, egy szörnyeteg vagyok, valaki aki nem tudnom, hogy biztosan boldoggá tenne-e téged. Én nem vagyok olyan jó, vagy tökéletes, mint ahogy te azt hajlamos vagy hinni, én a szörnyeteg vagyok, és te pedig a szépség… - lenézett, nem tudom mit láthat, de megérintett a félelme.

- Hol volt hol nem volt, a vén idő mesél… Édes-búsan szól, hogy még változol, s néha tévedsz még - elmosolyodtam.

- Mi? – kérdezte, és felém fordult.

Hirtelen ránéztem, majd felnevettem, valahogy szívből jövően. Először éreztem, hogy ez a nevetés, már nem egy ijedt gyereké.
- Ez egy mesének a zenéje… - mondtam, majd ránéztem. Összevonta a szemöldökét, és halkan folytatta a dalt. Dúdolta, és közelebb húzott magához, majd a dal ritmusára táncolni kezdett velem. Hagytam, hogy vezessen, azon kevés pillanatban amikor, nem voltam éppen saját magam által alakított hős, aki mindig kemény, feltűnt, hogy szeretem, ha mások vezettek az élet rögös, és veszélyes útján.

Wrtah határozottan alkalmas volt rá, hogy míg csak élek vezessen ezen az életnek nevezett úton.

- Megcsókolhatlak? – kérdezte. Hangja halk volt de annál több érzelem tükröződött benne.
- Persze, de előbb - tettem a mellkasára a kezemet – elmondom, hogy te mekkora egy hülye vagy.
- Tessék? – döbbent meg.
- Egy hatalmas nagy marha vagy, egy idióta állat, ha azt hiszed, hogy te nem vagy tökéletes. Te tökéletes vagy NEKEM. Hogy tudsz elviselni nap, mint nap? Hogy tudsz mindig kedves lenni, amikor piszkállak? Vagy amikor nem rakok rendet magam után? Vagy amikor bunkózok, vagy zenélek a fiúkkal? Mindent elviselsz… pedig nem kellene… De te mindig figyelmes vagy… Soha nem cikizel a dolgaim miatt, és mindig megnézed velem a Gyűrűk urát.

Kérdőn nézettem rá. Kíváncsi voltam, hogy felfogta-e végre.

Megfogta a kezemet a mellkasán majd gyengéden az oldalam mellé tette magához rántotta a csípőmet, és megcsókolt. Ott kint a tornácon, miközben eleredt az eső. És csak csókolóztunk ott kint, miközben a villámok is cikáztak a ház körül. Néha nem kell válaszolni a kérdésre a tettben van a válasz.

Talán csak később értékelem majd ezt a pillanatot. És mintha csak Maryon képességét kaptam volna kölcsön. A jövő tisztázatlan és sötét volt, de tudtam, hogy még mindig nem vagyunk egyek… Sőt addig nem is leszünk, amíg itt van az életünkben ez nyomorult Klán.

Csak később tudtam meg, hogy mennyire igazam volt…

11 fejezet - Nyílt kártyák

Amikor a fagyi visszanyal…

Nos ez volt ezen a héten a kedvenc mondásom. Ugyanis ahogy remekül kezdtek alakulni a dolgaim, olyan szépen el is csesződtek… Bár jó hír, hogy az Alakváltók szövetségre léptek velünk, mert megfigyeléseik alatt, rájöttek, hogy milyen egy jó fej vámpír vagyok. Király. Ez oké… Nah de az alakváltók elhatározták, hogy nekem mindenképpen velük kell lennem, heti három alkalommal, ahol edzés címén a lelket is kiverték belőlem. Ez azért szerintem tényleg durva…  A legjobban persze azt utáltam, amikor kiküldtek virrasztani… Annál rosszabb nincs is.

Anyuékkal összevesztem, mert teljesen nem értettem velük egyet. Olyan köcsögség… Apám majdnem felpofozott Bill előtt.  Ian rejtélyes módon elkezdett kerülni engem. Elvileg az alakváltók miatt… Mr. Ford elutazott, mert úgy érezte, hogy rá már itt nincs szükség, továbbra sem beszéltem két szónál többet Ruperttel. Egyetlen biztos pont úgy néz ki Wrath és Mr. Morcos volt az életemben…

-         Milyen napod volt? – kérdezte miközben majdnem elaludtam az ülésen. Vasárnap ilyet kérdezni???? Mikor most hozott el az Alakváltók katonai kiképzőközpontjáról?

-         Szerinted!? – néztem rá értelmesen.

Elmosolyodott, és megveregette a térdemet. Elfintorodtam. Drága J haver úgy térdkalácson vágott  egy harci bottal vagy mi a nagy villámmal, hogy még most is ropog belé szegény lábam.

-         Nagyon vicces… Ha-ha – nyögtem, és megsimogattam szegény lábamat. Ettől az idiótától itt mellettem, várhatok is együttérzést, amikor szórakozik…

-         Ha látnád magadat… - nevetett.

-         Akkor sajnálnám magamat – fogtam meg az oldalamat – Tele vagyok kék meg zöld és hupi tudja milyen színekkel – mondtam durcásan.

-         Te hős hérosz – nevetett tovább.

-         Ne bosszants mert esküszöm – puffogtam.

-         Elintézel a fájós lábaddal? – mondta és úgy tört ki belőle a nevetés, mint egy vulkánból a láva.

Az ablak felé fordultam… Hülye… Nézte az ablaküvegen keresztül a tájat, most nem hazamentünk… Pedig esküszöm, most örültem volna a „kedves” hangulatnak ott bent. Nem… Nekünk Vasárnap el kell menünk mindenképpen valami titkos vámpír cuccra. Király…

- Mindjárt oda érünk… Nehogy elaludj – mondta miközben finoman maga felé fordította az arcomat.

-         Hurrá – fintorogtam – Megtapsoljalak? Ja bocs nem tudlak, mivel bevan dagadva a három ujjam és egyet még mozgatni sem tudok. Milyen kár – dugtam ki a nyelvemet. A gazember persze lesmárolt. Ott abban a percben…Nekem szorította az ajkát, aztán olyan vadul, mint még soha falni kezdte az ajkaimat. Amikor elszakadt tőlem, vigyorogva nézte az utat. Én meg ott lihegtem, mint egy kutya. A szívemre tettem a kezemet, az éppen most akart kiugrani a helyéről… Amúgy köszöni jól van.

-         Egyszer egy ilyennel fogsz kicsinálni – suttogtam, mert a torkom olyan száraz volt, mint a sivatag.

-         Hm… Mindig is nehéz volt nem odalenni értem… - mondta, majd büszkén végigsimított a mellkasán. A szemem olyan éhesen szívta magába a látványt, mintha én egy olyan kis kéjenc kukkoló lennék.

-         Egy akkora szemét vagy – bukott ki belőlem, és elfordítottam róla a tekintetemet.

-         Miért? – kérdezte tettet komolysággal.

-         Most jól esik engem izélni? – kérdeztem, és ránéztem.

Amikor rám kacsintott és suttogva beszélni kezdett, megint beindult a szívem.

-         Még nem próbáltam – lassan időzött a tekintete a testemen – de szerintem jó lenne – mondta majd finoman megnyalta az ajkát.

Ekkor esett le az, hogy mit is mondtam.

- Aha – mondtam, miközben most én hajoltam oda egy csókért. Ez azonban már sokkal gyengédebb és lassabb is volt. Beletúrt a hajamba, és finoman az ölébe húzott, éreztem, hogy a kocsi meg áll alattunk.  

Én is a hajába túrtam, és finoman hozzábújtam. Mert a bordáim sajogtak hála S havernek… Milyen kedves… Még a pasimmal való intim helyzeteimet is elrontja. Durcásan hagytam, hogy távolabb toljam magától, mert tudja, vagy érzi, hogy nekem fáj.

-         Legalább várd meg, míg odaérünk, telehetelem kiscicám – mondta, majd összeborzolta a hajamat. Még sose hívott a cicájának. Ami ugye irtó nyálas. De most olyan cuki volt hallani a szájából, hogy kedvem lett volna dorombolni neki, ha arra kér.

-         Oké akkor hallgassunk valami jó zenét… Ja bocs, a te kocsidban csak komolyzene van – vágtam vissza.

-         O apám… - nézett rám – Nézz csak be a kesztyűtartóba asszony, és rájösz, hogy mit hallgatnak az olyan édes, és aranyos pasik min ÉN.

Elnevettem magam. Tényleg túl sokat van velem…  Felemeltem a kezemet, és megnéztem a kesztyű tartót…

-         Te jó ég! – sikítottam fel.

-         Csak nem tetszik a mit látsz? – kérdezte kaján mosoly kíséretében

-          Motörhead!!!!!!!!! – kaptam ki a cd-éket.

-         Az – bólintott.

-         Ezt miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem, és megbűvöltem meredtem a cd-k re.

-         Nem tudom… - vonta meg a vállát – Szeretlek meglepni… Ha már te úgy is olyan kiszámítható vagy – kuncogott.

-         Neves csak vénember -  mosolyodtam el, és betettem a lejátszóba az egyik cd-t.

-         Milyen neveletlen az ifjú hölgy… Bezzeg az én koromban…

-         O fogd már be – hangosítottam a zenén. Elmosolyodott és hagyta, hogy élvezzem a zenét, és magamban persze, még jobban beleszerettem. Tökéletes pasi…

-         Kérdezhetek még valamit? – tettem fel a kérdést öt perc múlva.

-         Csak tessék… - intett nagy vonalúan.

-         Kedvenc film?

-         Jarhead – mondta.

-         Oh annyira szeretlek – vigyorogtam rá.

-         Tudom – nyomot csókot a kezemre – Én is téged kismacskám – mondta.

-         Ez tetszik – mondtam pironkodva. És elfordultam. Kint már sötét volt.

-         Megjöttünk – mondta, majd hirtelen bekanyarodott egy földútra.

Hitetlenkedve néztem, ahogy még háromszáz métert megyünk a fenyőerdőben. Aztán megállunk egy kis faház előtt.

-         Keményen dolgoztál kismacskám, és szabadságoltam magunkat egy hétre a suliból.

Biztos karácsony van.

-         Imádlak.

-         Ezek csak szavak – mondta kihívóan.

Tudtam mit akar. Megkapta a csókomat.

Mint kiderült, a csomagtartóban két nagy bőrönd volt. Egy és fél nekem fél pedig neki. Azért látszik, hogy szeret kényeztetni. Ami nagyon és nagyon helyes.

-         Remélem tetszeni fog – suttogta a fülemben, és a farzsebembe csúsztatta a kezét, miközben megindultunk a ház felé. Mióta lett ilyen kis ahh… ilyen vad? Ilyen cuki, és pasis?

Igazából attól perctől kezdve, hogy beléptem, imádtam ezt a kis házat. A bensőséges hangulatot, az aprócska házat melyben mégis hatalmas tér volt számunkra.  A nappali két fotelből meg egy két személyes kanapéból állt. Előttük pedig egy kandalló. Ettől balra volt a konyha, legmodernebb sütő és főzőeszközök.  Aztán volt egy kis lépcső, ami az emeletre vitt. Ott volt egy hatalmas hálószoba, és közvetlenül belőle nyílt egy kis fürdő.

-         Csodálatos ez a hely – suttogtam neki.

-         Örülök – súgta a fülembe, és hátulról átkarolt. Miközben már a hálószobából nyíló erkélyen álltunk.

Felé fordultam belenéztem a boldogan csillogó karamell szempárba, és a szívemig hatolt a fájdalom, hogy nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem. Meg amióta megjött az a borzalmas női betegség… Párszor elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha lenne egy pici Wrath-om. Egy kicsi baba, aki gügyög, és fogja a kezem, miközben Wrath az ölében tart minket. Annyiszor gondoltam erre amikor még taknyos kis kölyök voltam. Mindig szerettem volna egy babát. A mellkasára tettem a kezemet. Lesütöttem a szememet. És finoman megcirógattam a mellizmát.

-         Elmondhatok valamit? – most komolyan elfogom neki mondani? Igen. Gondoskodik rólam, helyes, szeret, és én is szeretem. Vigyáz rám, bazi jól néz ki, édes, és mindig megvéd… Plusz mint kiderült zenei ízlése is jó… Ő az ász. Ő az Ő. A nagy ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ.

-         Bármit kincsem – merevedett meg, az, hogy megfeszült engem ijesztett meg.

-         Mi az? – kérdeztem és kissé remegtem erős karjai között.

-         Már… vagy… nos… Van… valakid?

-         TE.

-         De úgy értem valaki aki…

-         Nincs.

-         Ne nézz így… Becs szó azt hittem azért nem mersz rám nézni.

-         Most elvetted a kedvem attól, hogy elmondjam – motyogtam.

-         Kérlek, mondd el – tűrt egy tincset a fülem mögé.

-         Uh – fújtam ki a levegőt.

-         Hallgatlak…

-         ÉNszeretnéktőledegybabát – hadartam.

-         Micsoda?

-         Ha összeházasodunk, és te meg én már – khm…- szóval izé, akkor én szeretnék egy babát… természetesen tőled.

Rám nézett. Egy pillanat alatt minden csíkká olvadt össze, aztán már csak az ágyon hevertünk.

Wrath mosolya elképesztő volt a szívem össze- visszakalapált.
- Szóval ez volt a nagy álmod? - kérdezte és fülem mögé tűrte egyik tincsemet. Pirulva bólintottam, és behunytam a szememet.
- Aha - suttogtam cérna vékony hangon.
- Miért nem lepődök meg ezen? - mondta tetetett döbbenettel, annyira édes amikor ilyen pajkos.

Ajkaimat az ajkaira nyomtam, és óvatosan harapdáltam is. Még sose hallottam erotikus morgást... Szóval a fülem csak úgy itta magába a nyögéseit.

- Te nő... egyszer elvesztem a fejemet és... - kezdte, de rá vigyorogtam, és beharaptam az alsó ajkamat.
- És? - kérdeztem pajkosan.

-         Ne akard tudni… Fiatal vagy te még ehhez – suttogta.

-         De amúgy… a babához… ?- kérdeztem újra komolyan.

Pillantása ellágyult, és olyan volt, mint az olvadt karamell.

-         Semmi sem tenne boldogabbá, mint a te szerelmed ajándékaként egy gyermek, amelyet a szíved alatt hordasz és belőlem fogant! – mondta olyan áhítatosan, mint egy imát.

-         Szeretlek – mondtam neki.

-         Én is… Mindennél jobban. Örökké – mondta.